1. fejezet: Viszlát szülőhazám!

-         -Ne aggódj, minden szünetben találkozunk, és tartjuk a kapcsolatot a neten keresztül – próbált lelket önteni belém Lilla, akit szinte már a nővéremnek tekintek, olyan messzire visszanyúlik a barátságunk. 

-         Könnyű azt mondani! – válaszoltam kedvtelenül, miközben komótosan pakoltam a bőröndömbe.

-         -Na, ebből elég! – emelte fel a hangját, ezzel felkeltve a figyelmemet. – Tudom, hogy ez most milyen nehéz neked, teljesen megértelek, de ez még nem a világ vége. Amint megoldódik az ügy, visszajössz és az egyetemet együtt fogjuk elvégezni! – jelentette ki határozottan barátnőm. Neki mindig sikerül lelket öntenie belém, és biztatni, hogy ne adjam fel a reményt, ezért is szeretem annyira.

-       -Jó, ígérem, nem nyafogok többet. – ígértem meg barátnőmnek és egy hatalmas öleléssel ajándékoztam meg.

Még javában pakoltunk, és azt tervezgettük, hogy szökjek majd haza, amikor anyám felszólt, hogyha kész vagyunk, vigyük le a bőröndöket és köszönjünk el a nagyiéktól, mert eljött a búcsú ideje.

Szomorúan sétáltunk le a lépcsőn és miközben a nagyiéktól búcsúzkodtam megcsörrent a mobilom. A kijelzőre pillantottam és azonnal lefagytam. 
–Egy pillatan, ezt muszáj felvennem – mondtam idegesen és kisiettem a házból.  
Ez Márk. Tudja, hogy elköltözünk, és azt is, hogy nem búcsúztam el tőle személyesen. –Igen? – vettem fel végül a mobilt, mikor már senki nem volt a közelemben.
-Min Ji, mégis, hogy gondoltad, hogy egy levélben el tudsz köszönni? –kezdte köszönés nélkül. 
-Én én csak.. – minden apró bátorságom összeszedve próbáltam megszólalni, de közbeszólt. 
–Semmi csak! Legalább 2 percet adj. Gyere a sarokhoz! – tette le mielőtt bármit is szólhattam volna. 
Gyorsan vissza rohantam a bejáratig és bekiáltottam, hogy két perc és jövök.

 –Mégis hová mész, egy 3 óra múlva indul a gép?! – kiáltott utánam anyám idegesen. – Csak 2 perc – azzal ott hagytam és lélekszakadva rohantam a sarokhoz, ahol már ott várt Ő.

-        -Ne, ne haragudj! – próbáltam levegőhöz jutni, azonban Márk csak állt és mosolygott.

-        -Nem akartam így elköszönni csak, csak nem mertem a szemedbe mondani, mivel az egyik legjobb barátom vagy! Nem szerettelek volna elszomorítani a hírrel. 

-       -Így gondolod? A legjobb barátod? – kérdezett vissza – szemén láttam, hogy nevet.

-         -Igen, olyan, mint Lilla, csak fiú – pirultam el.

-         -Bezzeg Lillának abban a pillanatban elmondtad, mikor a szüleid közölték veled a hírt igaz?

-         -Ömmm hát...az úgy volt – kerestem a megfelelő szavakat zavaromban. Azonban ő csak elmosolyodott, majd váratlanul magához húzott és hosszasan megölelt. Közelségétől alig kaptam levegőt.

-         -Nem haragszom, és meg ne halljam, hogy még egyszer ilyeneket mondasz! - nevetett fel én pedig bólintottam.

-         -Ígérem  meglátogatlak, és minden nap beszélünk! – búcsúztam el, majd eltoltam magamtól és mélyen a szemébe nézve lassan hátráltam. Még utoljára visszanéztem, és örökre a szívembe zártam ezt az aggódó tekintetet. Mikor fogom én ezt újra látni?

A 2 perc kicsit elhúzódott így mire visszaértem már mindenki az autónál várt rám, a bőröndöket pakolgatva.
–Min Ji, remélem megérte ennyit késni! – üdvözölt barátnőm kissé kötözködős stílusban, majd beszálltunk a kocsiba. Lilla is elkísért a reptérig, és amíg utaztunk, nagy vonalakban ismertettem a búcsúmat Márkkal.  
A reptérre érve csatlakozott hozzánk apám is, akinek még néhány papírt el kellett intéznie indulás előtt. 
-Minden készen van, indulhatunk! – jelentette ki határozottan. Szomorúan bólintottam, majd megszorítva barátnőm kezét, igyekeztünk a 2-es bejárathoz a londoni gépre, mert sajnos nem egyből oda utazunk, hanem még át is kell szállnunk. Mikor a kapuhoz értünk már semmi nem választhatott el ettől a szörnyű valóságtól. :c

-        - Rettenetesen hiányozni fogsz! – öleltem át jó szorosan barátnőmet.

-         -Te is nekem! – mondta szomorúan. Ne felejts el írni – engedett el majd Min Ah –hoz fordult.  
-    -Jó legyél húgi! – ölelte meg húgomat majd a szüleimtől is elbúcsúzott.

-         „Megkérem a londoni gép utasait, hogy szálljanak fel a gépre, 5 perc múlva indulunk”

Még utoljára ránéztem barátnőmre és szinte láttam a szomorúságot a szemében. Ebben a pillanatban csak egy valamire tudtam gondolni: Vissza fogok jönni!

Prológus

A nevem Park Min Ji és egy félig magyar, félig koreai majdnem 17 éves lány vagyok, aki Magyarországon él. Hogy miért is sikerültem ilyenre? Nem szeretnék ódákat zengeni a származásomról, megpróbálom rövidre fogni!
Édesapám Dél-Koreában élt és egy hatalmas marketing vállalatnak az elnöke volt, míg nem elhatározta, hogy befektet egy magyar céghez, ezért ide kellett utaznia. Na, de hogy jön mindehhez anyám? ő nem más, mint egy magyar építészmérnök, aki a marketing cégekkel is üzletel. Csodák csodájára pedig apám pont ahhoz a céghez fektetett be, ahol anyám is dolgozott. Így ismerkedtek meg és szerettek egymásba, majd egy év múlva elhatározták, hogy összeházasodnak. Viszont felmerült egy probléma, miszerint az itteni házasságkötéshez apámnak egy engedélyre volt szüksége. Nagy mázlim volt, hogy a nagyszüleimnek sikerült elintéznie mindent, melynek következtében egy szűk esküvőt tartottak. Máskülönben nem írnám, eme nagyszerű és kalandokkal teli történetem. De lássuk csak a következményeket..itt még koránt sincs vége a kezdetnek!

A szüleim úgy döntöttek, itt maradnak, ezért apám kénytelen volt átadni a szöuli marketing cég elnöki címet az öccsének, így mostantól Magyarországon üzletel. Rá egy évre megszülettem én, és a szüleim egyből rám is ruházták a Park Min Ji nevet. Majd 2 év elteltével megszületett a húgom is Min Ah. Így élünk boldogan egy családként Budapesten, egy gyönyörű lakásban. Illetve boldogan éltünk 17 éven át, viszont ki derült, hogy nagybátyám cége Koreában óriási veszélyben van így a 2. gimnáziumi évet követő nyáron ki kellet költöznünk Dél-Koreába. Ezek után egy ottani gimnáziumban kell kijárnom a maradék 2 évet és egyetemre menni, a húgommal együtt. Ha a szülő egy ilyen hírt közöl, a gyerek biztosan azt gondolja, csak viccel. Pedig a szülők általában nagyon ritkán viccelnek. És igen, a szüleim halál komolyan bejelentették: „Használj ki minden lehetőséget, hogy a barátaiddal légy, mert a nyáron költözünk Dél-Koreába!”  Hihetetlen..