3. fejezet: Szerencsétlenség, egy kis boldogsággal fűszerezve

- Úhh! – szisszentem fel a fájdalomtól, amit a lábamban éreztem. Megpróbáltam felállni, de azonnal összecsuklottam.
–Manapság mindenkinek ilyen sietős a dolga, hogy nem néz a lába elé? – motyogtam magamban. Hirtelen oldalra pillantottam, mikor a lift újra fölért, amiből egy fiatal srác lépett ki lihegve és az előző csapat irányába igyekezett. 
–Hyung siessetek már, Kang menedzser eléggé ideges, hogy folyton itthon hagyjátok a kottát – kiáltotta utánuk, majd hirtelen megtorpant mikor észrevett engem a földön. Ebben a pillanatban szaladtak oda a nagyszüleim is és próbáltak volna felsegíteni, de a srác gyorsabb volt. 
–Te jó ég! Jól vagy? – kérdezte kissé zavartan. Fiatalnak látszott nem lehetett sokkal idősebb nálam, szőke haja tökéletesen be volt állítva, öltözékéből ítélve nem egy hétköznapi embernek látszott. 
-Szerinted úgy nézek ki? – kérdeztem vissza és mutattam a bokámra, ami akkorára dagadt, mint egy golflabda. A fiú először csodálkozva nézett, hogy megértettem, amit mondott, biztos leesett neki a kinézetemből, hogy nem idevalósi vagyok. 
–Te külföldi vagy?- kérdezte meglepődve mire idegességemben nem túl kedvesen válaszoltam. 

–Most ez a legnagyobb probléma? Nem látod, hogy az? - csattantam fel. A fiún látszott, hogy nem ezt a reakciót várta tőlem így kissé zavartabban kért bocsánatot. 

-Ne haragudj a fiúkra, mindig ilyenek, ha valamit itthon hagynak. 
-Hyung, hogy lehettek ilyenek, hogy aki csak az utatokban áll azt elsodorjátok és nem figyeltek oda? – kiáltott mérgesen a csapat után, akik már éppen az ajtón akartak kijönni, persze mindenki egyszerre. 

 –Akármennyire is sietős a dolgotok azért nem kéne elsodorni az ember lányát. – háborodtam fel, mert mára bőven elegem volt a meglepetésekből.

-Oh my good. Nem vettünk észre kislány! – közeledett felém az egyik srác, aki egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak. 

–Azért neked se kéne a folyosó közepére állnod, mikor itt jönnek, mennek az emberek! – folytatta egy másik. 
–Mi? Hogy, én vagyok a hibás, amiért nekem jöttetek? – kérdeztem vissza dühösen. 

–Ó, a kislány nagyon felkapta a vizet. Nem látod, hogy sietős a dolgunk? Látszik. hogy nem vagy idevalósi – vágta hozzám az előbbi, mire felment bennem a pumpa. 
–Köszönöm, hogy már megint azt hallhatom, nem vagyok idevalósi. Mára bőven elegem volt a véletlenekből, menjetek a dolgotokra! – próbáltam felállni és a nagyiéknak köszönhetően sikerrel jártam.

– Biztos nem kell segítség? – kérdezte a fiatal srác még mindig zavarban. 

– Ilyen emberektől, akik nem néznek a lábuk elé és az első napomon fellöknek, ráadásul ennyire szúrom a szemüket? Még mit nem! – mordultam rájuk, majd a nagyiba és Min Ah-ba karolva bicegtem a lifthez, és egyenesen a kórház felé vettük az irányt. Na, szép!

– Hogy érthette, hogy az első napján? – kérdezte a fiatal, aki segíteni próbált nekem. 

–Talán azért mert most érkezett az országba, elvégre külföldinek látszott – vágta rá a srác, aki lekislányozott.

 –Mindegy most már menjünk a dolgunkra, mert Kang menedzser leszedi a fejünket. Azzal mindannyian eltűntek a liftben.

A kórházi váróban várakoztam az eredményekre, és közben folyamatosan szidtam a srácokat. Miért mindig velem történnek ilyenek? Nekem mindegy, hogy péntek 13 vagy 23 a szerencsétlenség mindig utólér.

-Min Ji kisasszony? – szólított az asszisztens egy jó fél óra várakozás után. 
–Igen, jövök! – mondtam és még egyszer megöleltem a nagyiékat, nyugtatva őket, hogy nincs semmi komoly bajom, majd követtem az asszisztenst a kórterembe.

-Foglaljon helyet! – utasított az orvos én pedig követtem a parancsát. 

– Doktor úr! Mik az eredmények? – kérdeztem kissé félve, hogy talán nagyobb baj is lehet. 

–Ne aggódjon, nincs semmi komoly baja, csak kificamodott a bokája, egy pár nap alatt rendbe jön némi pihenéssel és tornával. – közölte az orvos a diagnózist. 
–Szerencsétek van, bunkókáim! – motyogtam az orrom alatt, amit az orvos is meghallott. 

–Mit mondott kisasszony? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 

–Semmit, akarom mondani szerencsém, hogy nem történt komolyabb baj, a nagyszüleim nagyon aggódnak! – simítottam el gyorsan a szavakat. 
Na, már megint én meg a szerencse. Klassz. Úgy se lett volna kedvem sehová se menni ebben az idegen városban, országban vagy akárhol is vagyok. De azért arra végképp nem számítottam, hogy az első napon lesérülök. Azok a nyavalyások. Miattuk kötök ki az első napomon a kórházban. Kissé elkalandoztam, mert csak arra lettem figyelmes, hogy az orvos folyamatosan csettintget az arcomba. 

–Mi öhm tessék? Elnézést, máshol jár az agyam – túrtam bele hajamba zavaromban. 
–Nagyon elkalandozott a kisasszony, csak annyit mondtam, hogy pihenjen sokat, de mozogjon is egy kicsit és kevesebb, mint 3 nap alatt, rendbe jön! – közölte. 

–Köszönöm szépen, úgy lesz! – álltam fel óvatosan és kibicegtem a váróba. 

–Na, mit mondtak, eltört a lábad? – esett kétségbe Min Ah a fejét fogva, a nagyszüleim pedig két oldalról megfogtak, hogy nehogy elessek. 

–Egyből a legrosszabbra gondoltok, semmi baja a lábamnak csak egy kis ficam, pár nap alatt rendbe jön! – nyugtattam meg őket, és szinte hallottam a megkönnyebbülés hangját a szívükön. 

–Azok a fiatalok, hogy nem néztek a lábuk elé?! – szidta nagypapa a srácokat, mire ismét elküldtem őket gondolatban melegebb éghajlatokra. 

–Gyertek, menjünk haza, és ne is foglalkozzunk velük – majd mindannyian beszálltunk a kocsiba.

Hazaérve, nem volt kedvem semmihez csak lehuppantam az ágyra és kikapcsoltam az agyam. A nagyiék is jobbnak látták, ha ma nem megyek sehová így miután rendeltünk kaját (sérült lábbal nem mentem étterembe) és elfogyasztottuk mély álomba zuhantam. 

Már javában délután volt mire fölébredtem. Körbe néztem, de a lakás üres volt. Az asztalon egy üzenetet találtam. „Elmentünk a Dosan parkba, mert Min Ah nem bírt magával, pihenj nyugodtan, később jövünk. Puszi: a nagyiék.” Hát kedvesek mondhatom. Az első nap egyedül hagynak. Mondjuk, nem lenne rossz ötlet körülnézni. A lábam már nem fájt annyira, így gondoltam elmegyek egyet sétálni, az orvos szerint is szükségem van egy kis mozgásra, meg a környéken csak nem tévedek el. Mielőtt indultam viszont muszáj volt lezuhanyoznom, mert mióta megérkeztünk nem váltottam ruhát és totál rám melegedett. Kihalásztam a bőröndömből a tisztálkodási eszközeimet, egy farmer rövidnadrágot és egy pólót majd a fürdőbe belépve minden kiesett a kezemből a látványtól. Aranyozott fürdőkád és mosdókagyló, antik csempe, gyönyörű bútor, szőnyegek. Mintha egy palotában lennék. Nem húztam az időt a bámészkodással Egy gyors tusolás után már ki is léptem a lakásból. Először körülkémleltem, hogy a környék, veszélyes fiú mentes-e, senkinek nem kívántam, hogy a reggeli baleset újra megtörténjen Mikor meggyőződtem róla, hogy a folyosó teljesen üres, bezártam a lakást és óvatosan megnyomva a lift gombját félre álltam, hogyha bárkinek rohanási zavara van, ne lökjön fel. A liftben viszont senki nem állt így kissé megnyugodva léptem be. Az épületből kiérve megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető kora nyári illat. A levegőt mélyen beszívva vettem elő a telefonomat wifit keresve. Nem is kellett keresni, hiszen a telefonom azonnal kiadta, hogy 3 nyílt wifi is érzékelhető az épület környékén. Elindultam a járdán lassan és közben felnéztem facebookra, hogy megváltoztassam a lakhelyemet, mert mióta megérkeztünk nem hogy kedvem, de még erőm sem volt felnézni. Bejelentkezve három üzenetem is érkezett, viszont értesítésem egy se.

Lilla: Épségben odaértetek? Milyen Szöul, mesélj!?

Min Ji: Igen. Nagy és hangos. És már az első napon szerencsétlenség ért. :S

Lilla: Csak nem belefutottál egy idol-ba és nem tudtál megszólalni a látványtól? :D

Min Ji: Majdnem! Nem egy, hanem 7 srác lökött fel a lift előtt úgy, hogy kis híján eltört a lábam.

Lilla: Na, ne, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek? És véletlenül nem volt köztük Mark oppa a GOT7-ből? ^^ 
Barátnőm teljesen oda van a GOT7-ért, ő mutatta meg nekem a Super Juniort is, viszont nekem a GOT7 egyáltalán nem jön be, sokkal inkább a SUJU.

Min Ji: Most ez a legnagyobb probléma? >< Egyébként fogalmam sincs, azt sem tudom, hogy kik voltak, de ha meglátom mindenképp le fényképezkedem vele csak, hogy örülj. :3 Bár tuti nem ismerem fel, ők mind egyformák.

Lilla: U de jó, köszi, amúgy mi csinálsz?

Min Ji: Kijöttem sétálni az épület elé.

Lilla: Biztos szép hely. Na, lépnem kell, holnap megyünk a Balatonra kár, hogy most nem tudsz velünk jönni. L

Min Ji: Inkább oda mentem volna, minthogy itt dekkoljak egy teljesen idegen városban és mindenki úgy nézzen rám, mint aki szellemet látott.

Lilla: Sajnálom, mindenképp meglátogatlak a jövő hónapban. Szia J

Min Ji: Az még sokára van, de már nagyon hiányzol és várlak. Szia L J

A másik két üzenetem Márktól és anyámtól jött. Anyu csak annyit írt, hogy későn érnek haza, hagyjuk a nagyiékat elmenni és vigyázzunk egymásra. Visszaírtam, egy oké-t. Nem volt kedvem elmesélni a történteket, mert totál kiakadtak volna. Inkább bezártam az ablakot és mosolyogva figyeltem, hogy Márk mit írt. 
„Remélem épségben megérkeztél. Hiányzol.” Már nem volt fent, de ez nem is számított, annyira megörültem ennek a pár szónak, hogy visszaírni csak ennyit tudtam: „Igen, valóban?” Majd visongva ugrándoztam a járdán, figyelmen kívül hagyva a lábam sajgását és észre sem véve, hogy valakinek neki megyek. 

– Ó elnézést, nem figyeltem! – hajoltam meg, bocsánatkérés céljából. Ahogy felnéztem egy gyönyörű lányt pillantottam meg. Biztos nem egy hétköznapi lány volt, barna haja hullámosan omlott a vállára, egy elegáns nyári ruhát viselt és gyönyörűen mosolygott rám.

–Semmi baj, látom nagyon belemerültél a telefonodba – nevetett fel. 

–Igen, kaptam egy üzenetet, aminek nagyon megörültem – avattam be öntudatlanul a dologba. 

–Csak nem egy fiú? –kérdezett vissza sunyin. 

–Honnan tudtad? – csodálkoztam. 

–Levontam a következtetéseket. Jártas vagyok a témában. 

–Na, ne mond? Nem tűnsz egy hétköznapi embernek. 

–Te sem. Külföldi vagy? –kérdezte hirtelen –csak, mert eddig nem találkoztam olyannal, aki ne ismert volna meg és ilyen folyékonyan beszél koreaiul. Bevallom, nem esett jól, hogy már megint valakitől azt hallom: 'Külföldi vagy.' Viszont ettől a személytől más érzés volt hallani. Ő nem vágta durván a fejemhez, hanem szépen megkérdezte.

–Igen magyar vagyok. A nyelvet pedig 5 éve tanulom, apukám koreai származású, de anyukám magyar. Ma költöztünk ide a családommal a bácsikám vállalata miatt – válaszoltam kedvesen. 

–Ó értem, ne haragudj, hogy megkérdeztem. 

–Dehogy haragszom, inkább örülök, hogy van kivel beszélgetnem. Még nem ismerek itt senkit – hajtottam le a fejem. 

–Ez esetben, örülök, hogy megismerhetlek Kim Tae Yeon vagyok a Girls Generation lánycsapat vezetője. Hallottál már rólunk? – érdeklődött. 

–Azt hiszem igen. Tudod, a barátnőm Magyarországon imádja a K-poppot, mindig elém tolja a laptopját, hogy nézzem meg a klipeket. Rengetegszer hallgattatott már benneteket és te vagy az egyik kedvence – ismertettem barátnőm szenvedélyét. 

–Nahát, ennek örülök, nem gondoltam volna, hogy olyan messze is vannak rajongóim! – csodálkozott, majd a táskájához nyúlt és ki vett belőle egy kártyát rajta az aláírásával. –Tessék a barátnődnek – nyújtotta át. –És köszönöm, hogy ennyire szeret minket. 

–Én köszönöm, az autógrammot. Nem fogja elhinni, hogy találkoztam veled – nevettem fel és kezet fogtam a lánnyal. 

–Hogy hívnak? – kérdezte érdeklődve. 

–Park Min Ji vagyok. 

– Nagyon szép neved van! Meghívhatlak egy kávéra?

 –Igazán örülnék neki, köszönöm, de szerintem jobb lenne, ha elállnánk az útból, mert elsodornak - álltam félre a járdán, mert majdnem nekem jött egy ember, már megint. 

- Egy találkozóm van 8 órakor, de addig még van időm. Gyere, üljünk be a kávézóba - mutatott az utca túloldalára majd bólintottam és követtem a lányt. Egy-egy kapucsínóval ültünk le egy asztalhoz, majd elkezdtem mesélni az élettörténetemet. A lány csodálkozva hallgatta, és sokszor felnevetett, az adott témánál. Sokat beszélgettünk. Ő is mesélt a családjáról és a Girls Generation-ról is. Örültem, hogy nem kell az estét magányosan töltenem és találkoztam egy aranyos lánnyal, akit a barátnőmnek mondhatok, attól függetlenül, hogy jóval idősebb nálam. Annyira belefelejtkeztünk a beszélgetésbe, észre sem vettük, hogy repül az idő. Az óra 7-et ütött és Tae Yeonnak mennie kellet a találkozóra, de megadta a telefonszámát, és örült, hogy megismerhetett. Kilépve a kávézóból elköszöntünk egymástól, majd hazafelé indultam. Épphogy az épülethez értem, az üvegajtón keresztül láttam, hogy hatalmas tömeg tolong az épületben. 

–Mi történik? –kérdeztem a biztonsági őrt. 

– GOT7 rajongó vagy? – kérdezte idegesen. 

–Tessék? Én? Dehogy! Miért kérdezi? – kíváncsiskodtam.

 –Akkor elmondhatom. A rajongók felismerték az egyik tagot az épületben és egyszerűen lerohanták. Persze ő nem bánja, hiszen imádja a rajongóit így sorban osztogatja az autogramot. 

–Értem, akkor bemegyek – mondtam határozottan, majd az ajtón belépve megtorpantam. A GOT7? A GOT7? Hiszen az Lilla kedvenc bandája. És talán az a Mark az, aki autogramot osztogat. Én pedig megígértem neki, hogy mindenképp csinálok egy fotót vele. Tettem egy próbát és megpróbáltam benyomulni a tömeg közé, de hirtelen egy srác jött nekem, egyenesen az idol- hoz tartott ezzel elsodorva engemet is, így már a tömeg közepén is voltam. Annyira lökdöstek, hogy a nem teljesen stabil lábam összecsuklott és a padlóra zuhantan. A két srác egy emberként fordult felém és mindketten leguggoltak hozzám, megnézni, hogy nem esett e bajom.

–Jól vagy? - kérdezte kétségbeesetten a fekete hajú srác.

–Már hogy lennék? – válaszoltam és ekkor felnéztem. Hirtelen bevillant egy kép az agyamban Markról. És igen, ő volt az, aki autogramot osztogatott, viszont a másik srác ismeretlen volt. Ahogy ránéztem, mégis mintha láttam volna már valahol. És akkor esett le. A fiúk, akik nekem jöttek a liftnél. Ez a fiú is ott volt köztük. Ő mondta a bunkó srácnak, hogy biztos külföldi vagyok. Most már emlékszem. Akkor ők a GOT7. 

Ők löktek fel? Nekik köszönhetem a sérülésemet? Csak ültem ott összerogyva és a fiút bámultam. A szemében láttam, hogy megismert és szörnyen sajnálja a dolgot, de én akkor is mérges voltam. Nem csak rájuk, hanem a helyzetre is. Egy csapat rajongó végignézi, hogy két idol segít egy összeesett lánynak? Ez a holnap címlapján fog szerepelni. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen? 

2. fejezet: A világ másik fele

„Megkérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, mert hamarosan megkezdjük a leszállást. Leszállási hely:: Szöul Incheon repülőtér, Helyi idő: 10:35, Hőmérséklet: 28°C Reméljük kellemesen utaztak és köszönjük, hogy minket választottak.”

El se hiszem, hogy itt vagyok a világ másik végén egy vadidegen helyen. Kipillantottam az ablakon és egy hatalmas város tárult a szemem elé, felhőkarcolókkal, hidakkal, hatalmas panel és hagyományos koreai házakkal. Már a látványtól is sokkot kapok, én itt el fogok tévedni. De lehet, belebotlok Donghee-ba és ő majd elkísér engem. Remélem, tud angolul, mert a koreai nyelvet még nem sikerült annyira elsajátítanom. A K-pop bandák közül a Super Junior volt az egyetlen, amit szerettem és a kedvencem Donghee már 2 éve. Ő olyan kis aranyos, nem olyan nagyképű, mint egyes idolok, vele szívesen találkoznék.

Kissé elábrándoztam, mert csak arra lettem figyelmes, hogy Min Ah folyamatosan ráncigál, hogyha nem térek magamhoz, akkor itt hagynak a gépen.

- Nyugodtan itt hagyhattok, így legalább visszamehetek – ébredtem fel az álmodozásból.

- Min Ji, mit mondtál? – fürkészett apa.

 - Nem fontos, egyszer úgyis visszamegyek – folytattam a feleselést, majd feltápászkodtam, hogy leszálljak a gépről.

- Meg kell értened, hogy a vállalat miatt muszáj volt ideköltöznünk, a családról van szó. –Persze, hogy megértem, mindig a vállalat az első nem a lányaitok – válaszoltam mérgesen majd mielőtt a húgom szólhatott volna bármit is megragadtam és húztam magam után.

Mikor kiléptünk a gépből egy ismeretlen világ tárult elém telis tele idegen emberekkel, akik idegen nyelven beszéltek. Ahogy igyekeztünk átvenni a csomagokat két idős ember integetett felénk a repülőtéren. Először nem ismertem fel a koreai nagyszüleimet, mivel karácsonykor láttam őket utoljára, de ez rögtön megváltozott mikor a nevemet kezdték el kiáltani.

- Gyerekek, végre, hogy ideértetek, annyira hiányoztatok – ölelt át engem és Min Ah-t a nagyi úgy, hogy kis híjján összeroppantunk.

- Mi is örülünk, hogy látunk – tettettem jókedvet, miközben próbáltam kiszabadulni a karjai közül.

- Anya Apa! Rátok bízzuk a lányokat egy kis időre, mert sürgősen be kell mennünk a vállalathoz elintézni néhány dolgot. A csomagokat a sofőrünk elviszi az új lakásunkba. – közölték a szüleim mikor átvettük a kézi poggyászokat.

 - Ne aggódjatok, jól fogják érezni magukat a lányok itt az biztos, rengeteg érdekes dolgot nézünk meg együtt – tervezgette nagypapa a mai napunkat.

-Én inkább egy finom ebédre és egy kiadós alvásra vágynék a legjobban – sóhajtottam nagyot, és Min Ah is bólogatott.

- Rendben, látszik, hogy elfáradtatok, de a délután folyamán biztos, hogy megnézzük a Namsan tornyot, ami Szöul egyik legnagyobb nevezetessége – tervezgetett tovább nagyi is.

Hát akkor megvan a mai programunk. pf:/ A kijárat felé igyekeztünk, és mihelyst kiértünk, két fekete autót pillantottam meg. Az egyikből egy magas, erős, öltönyös, 30-as éveiben járó férfi szállt ki és aput egy kézfogással köszöntötte, majd üdvözölte az egész családot. – Üdvözöllek benneteket nálunk. Reméljük kellemesen utaztatok, ó de régen láttunk már benneteket. Hogy ti lányok mekkorát nőttetek mióta utoljára láttuk egymást! – üdvözölt bennünket mosolyogva Dong Woo apu öccse. –Örülünk a találkozásnak. – színleltünk mosolyt Min Ah-val majd kezet fogtunk a bácsikánkkal.

- Lányok, most el kell mennünk anyátokkal a vállalathoz. Este értetek küldjük a sofőrt,(aki amúgy a másik kocsiból szállt ki). Legyetek jók, és érezzétek jól, magatokat az első napon Min Ji – hangsúlyozta ki a nevemet apu és egy szolid mosollyal válaszoltam.

Beszálltunk az autóba a nagyiékkal és egy kb fél órás út után meg is érkeztünk Gangnam-be. Útközben átkeltünk a Han folyón, ami Szöul városát kettészeli. Eközben a nagyiék folyamatosan magyaráztak, hogy ez milyen híres épület, az milyen híres szobor. Min Ah-t jobban érdekelték mint engem, így én csak bámultam ki az ablakon és azon gondolkoztam, mi lesz velem a jövőben. 

Ahogy kiszálltunk az autóból arra lettem figyelmes, hogy egy csapat fiatal a panelház bejárata előtt tolong, és mindenféle nevet kiabál. Nagy nehezen elsuhantunk a tömeg mellett és bementünk az épületbe. Egy hatalmas aulában álltunk telis tele értékes tárgyakkal, és egy gyönyörű étteremmel.

- Nem is tudtuk, hogy ilyen luxus helyen éltek – csodálkozott Mi Ah.

- Nem, ebben az épületben ti fogtok élni, apátok mondta, hogy mutassuk meg nektek az új otthonotokat, majd utána mennyünk hozzánk Gangdonguba a külvárosba.

Hát szóhoz sem jutok, hogy ilyen puccos helyen kell leélnem életem hátralévő részét. Persze Budapesten is egy igen szép házban éltünk, de azért nem volt ennyire „kastély” és legalább családi ház volt, friss levegővel, ez meg bent van a város közepén. Klassz.

A sofőrök is megérkeztek a csomagjainkkal majd a lifthez lépve nagyi megnyomta a 8. emelet gombját. Mikor fölértünk az emeletre 3 irányban folyosók ágaztak el, az előtérben pedig egy ülőgarnitúra és egy kávéautomata állt. A középső folyosó felé vettük az irányt majd a 856-os ajtónál megálltunk.

- Gyerekek, megérkeztünk. Ez itt a lakásotok. – nyitott ajtót a nagyi majd a szó szoros értelmében leesett az állam, mikor megláttam a helyiséget. Egy hatalmas nappali tárult a szemem elé antik bútorokkal, bőr kanapéval és fotellel majd ebből nyílt a konyha és az ebédlő helyiség, a legmodernebb gépekkel és bútorokkal. A nappaliból nyílt még 3 hálószoba és egy fürdő is.

- Min Ah abban a pillanatban feltalálta magát, körberohant a lakásba, és minden helyiségbe benézett.

 -Na mit szóltok hozzá? – kérdezték kíváncsian a nagyiék.

- Ez elképesztő. – örvendezett Min Ah. - Nem hiszek a szememnek, biztos, hogy jó lakásba jöttünk? – kérdeztem még mindig csodálkozva a lehetetlenen.

- Igen, ettől a naptól fogva itt éltek majd, a szomszéd épület pedig a JYP Entertainmentnek a központja, vagyis lehetséges, hogy a hírességek is itt laknak a közelben. – kacsingatott nagypapa felém, mintha nem tudná, hogy nem vagyok oda értük egyedül a Super Junior az, akit elviselek.

Szenzációs. – bólogattam mintha valóban örülnék neki, pedig totál nem. Egy ilyen puccos lakásban a világ másik felén, ennél már csak nem lehet rosszabb?        - Na lányok, most pedig irány a nagyiék rezidenciája, ami még ennél is különlegesebb! – ábrándoztak és már invitáltak is minket az ajtó felé, hogy menjünk.

- Öhhm nem lehetne, hogy a mai napot itt töltjük, és majd ha apuéknak is szabad napjuk lesz, meglátogatunk titeket? – próbálkoztam témát váltani, mert nem gondolhatják, hogy annyi energia van bennünk, hogy már az első nap bejárjuk a fél országot.

- Ó dehogynem, ne haragudjatok már annyira beleéltük magunkat abba, hogy ide kötöztök, nem is vettük figyelembe milyen fáradtak lehettek. Mint mindig ők mindenbe beleélik magukat, annak ellenére, hogy egy évben jó, ha kétszer meglátogattak, most meg már azonnal letámadnak, és mindenhová vinnének magukkal.

- Mit szólnátok hozzá, ha a földszinten lévő étteremben ebédelnénk, már olyan régóta meg akartam kóstolni a Kimchit. – állt elő egy ötlettel Min Ah, ami éppenséggel nem tűnt rossz ötletnek. Még mindig jobb, mint a nagyiéknál mindenféle történeteket hallgatni a régmúlt időkről.

- Ez jól hangzik, és utána körbejárhatjuk a környéket. – helyeselték az ötletet a nagyszülők. –Vagy aludnánk? – vágtam közbe, mert már most elegem volt ebből az egészből ráadásul 15 órás repülőút után az ember lánya nem mindig van a helyzet magaslatán. –Ti nyugodtan menjetek várost nézni én majd csatlakozom, miután aludtam egy kiadósat. –Ne csináld már, lehet, hogy összetalálkozunk Donghae Oppával, tudod milyen szomorú lesz, ha nem vagy ott? – próbált viccelődni húgom, pedig most egyáltalán nem voltam humoros kedvemben. –Akkor majd add meg neki a telefonszámomat, és add át üdvözletemet. – vágtam vissza és már indultam is az ajtó felé, hogy végre ehessek valamit. Amíg a nagyiék bezárták az ajtót, mi a lifthez sétáltunk és vártuk, hogy felérjen. Abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílt egy csapat fiú rohant ki a liftből fellökve minket, majd a jobb oldali folyosó utolsó lakásába rontottak be. Mind ketten a földön kötöttünk ki, de nem ez volt a legnagyobb baj. Húgom egyből felpattant és a fiúk irányába nézett, de én nem tudtam. A lábam iszonyúan fájt és nem tudtam ráállni.

De ennél is lehet rosszabb, mégpedig h sérüléssel kezdem az új életem!