-Mi..mit
keresel te itt? – motyogta még mindig döbbent tekintettel szemét le sem véve
dekoltázsomról. Nem tudom mi üthetett
belém! Máskor mindig olyan nagyszájú voltam, de most egy épkézláb ötlet sem
jutott eszembe, hogy ne lepleződjön le gyenge oldalam.
–Nem a kockás hasatokat
jöttem meglesni, nehogy azt hidd – böktem ki az első választ, ami beugrott. Az
eddig csodálkozó szemei elkerekedtek majd szúrós tekintettel kezdett
farkasszemet nézni velem, és úgy nézett, mint aki legszívesebben lyukat vájna
belém. Te jó ég Min Ji mekkora idióta vagy! Hogy vagy képes egy ilyen
helyzetben ekkora baromságot mondani?
–Hahaha, de vicces kedvében van valaki –
nevetett gúnyosan – nem hiszek a fülemnek, hogy még egy ilyen kínos szituációban
is képes vagy poénokat ellőni – lépett közelebb, tekintetét sunyira
változtatva. –Bár ahogy most elnézlek, sok titkot rejtegetsz te még előlem –
tett még egy lépést ezzel elérve, hogy kb 5 cm távolság legyen köztünk.
Elkerekedett a szemem, de nem adtam meg magam.
– Többet, mint gondolnád. Viszont
úgy látom te sem a szerény fiúk körébe tartozol…merész – ráncoltam fel
szemöldökömet karba font kézzel és annyira belefelejtkeztem a ’beszélgetésbe’,
hogy észre sem vettem még mindig egy szál melltartóban álldogálok egy férfi
(!!!) öltözőben. Ha ezt Lilla megtudja….áh nem élem túl azt a napot, bár ahogy
belegondolok, a hónapot főleg nem! – ábrándoztam el, közben észre sem véve,
hogy JB még közelebb lépet.
–Ó vagy úgy….akkor talán közelebbről is
megismerhetnénk egymást – hajolt még közelebb azzal a szándékkal, hogy
megcsókol, amikor valaki őrült módon kezdte el verni az ajtót.
–Hyung bent
vagy? Megjött a kaja! Siess, mielőtt a maknae-k felfalják az egészet –
dörömbölt az ajtón Jackson, aki úgy gondolta itt találja a leadert. A
meglepődöttségtől JB-nek nem sikerült a terve, én pedig annyira megijedtem,
hogy egy apró sikolyt eresztettem ki torkomon. Szerencsére nem folytathattam
tovább, mert a srác megragadta karomat és az öltöző egyik belső helyiségébe
húzott. A sötétségben neki mentünk egy polc szerűségnek, ami kis zörejt adott
ki majd sikerült úgy megbotlanom, hogy a srác mellkasára zuhantam. A sötétben
nem láttuk egymást, azonban olyan közel kerülhetem ismét hozzá, hogy éreztem
arcomon lélegzetvételét. A szűkös helyiségben moccanni sem bírtam, úgyhogy
kénytelen voltam abban a pózban maradni akaratom ellenére. –
Mi volt ez a zaj? –
hallottuk meg Jackson hangját, amint épp kinyitotta az öltöző ajtaját. A
pulzusom az egekben lehetett az ijedtségtől. Most már egyáltalán nem tetszett
ez a játék, amit műveltünk. Ki akartam szabadulni karjaiból ijedtségemben, de
visszatartott.
–Maradj nyugodtan, ha nem akarod, hogy kirúgjanak mindkettőnket
– hangjában idegességet véltem felfedezni, így inkább hallgattam. Hallatszott,
ahogy Jackson közeledik a belső helyiség ajtajához, de szerencsénkre
megcsörrent a mobilja és gyorsan el is hagyta az öltözőt. –Huh – mondtuk ki
egyszerre a megkönnyebbültség hangját, majd egymásra nézve felnevettünk.
Fogalmam sincs honnan jött, de ez volt az első alkalom, hogy ilyen jóízűen
nevetek mióta itt vagyok.
–Na, ezt megúsztuk! Most öltözz, fel gyorsan mielőtt
valaki megint beront ide! – majd intett egyet és meg se várva válaszomat
távozott. Pislogás nélkül néztem utána majd megállapítottam, hogy teljesen
elment az eszem. Nem ismerek magamra. Új hely új én? Nem nem ez nem fog
megtörténni – hessegettem el idióta gondolataimat, s ingemet magamra kapva
szinte kirobbantam az öltözőből.
A délután
hátralévő részében semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy a táncpróba után,
még a legújabb dal felvételét is el kellett próbálniuk a fiúknak és nekünk
természetesen ebben kellett segédkezni. Az öltözőben történtek óta JB egész
délután kerülte a tekintetemet. A többiekkel jól el volt, és ha bármit
szeretett volna kérni meg sem várva, hogy megkérdezzem azonnal Se Ri-hez
fordult. Én ügyet sem vetve rá végeztem dolgomat és vártam, hogy végre
szabadulhassak innen. Nem fogom túlélni ezt az egy hónapot, úgy érzem.
–Hová tűntél
ebédszünetben? Csak nem zárt be valamelyik örül idol a fiúk öltözőjébe? Ahogy
elnézlek, elég sok szempár tapadt ma rád, még a végén híres leszel!
–Tudod te
mennyi ideig tart úgy összeszedni a szennyes törölközőket, hogy ne kapjak el
semmiféle fertőző betegséget? Még szerencse, hogy a fertőtlenítő spray mindig
nálam van – húztam ki magam – erre Se Ri tovább folytatta a kötözködést.
–Na ne
mond, hogy tisztaságmániás vagy? Hiszem ha látom!
–Várd ki a végét! –
fenyegetőztem persze az egészet csak poénból csináltam.
–Hát jó, ha nem akarod
elmondani, mi történt veletek ne mond, úgyis rájövök, Jackson biztos szíves
örömest elárulja! – vágott vissza karjait összefonva, majd ennyivel lezárva
beszélgetésünket fogta magát és elkapta a folyosón sétáló Jacksont aki értetlen
tekintettel bámult hol rám, hol pedig őrült kollégámra.
–Jah ezt még nagyon
megbánod – kiáltottam utánuk, de már rám se hederítettek.
A munkaidő
végének közeledtével mindenki a távozáshoz készülődött dolgának utolsó
simításait végezve, nekem viszont a késés miatt maradnom kellett még egy fél
órát.
–Szívás – dobott meg egy flakon hideg ásványvízzel Se Ri miközben ő már
hazamenni készülődött.
–A kisasszony befogja szépen, vagy talán azt szeretnéd,
hogy a drága Markocskádat bezárjam a táncterembe? Hisz úgyis én vagyok a
felelős a zárásért… - szóltam be neki. Velem aztán próbálkozhat ellenkezni a
kis fan.
–Hé miért bántjuk a gyengébbet? Próbálkozz csak, de a te drágalátos
JB-d nem igazán fog örülni, ha egy csapattársa a kis barátnője miatt reked itt
éjszakára – de még visszavág. – Nahát, úgy látszik komolyan gondoltad, hogy a
példaképednek tekintesz. Már az első nap ragadt rád valami, gratulálok –
nyújtottam felé kezemet fintorogva.
–Gyorsan tanulok – fogadta el kézfogásom
nyelvét nyújtogatva.
– Na de álljunk csak meg egy szóra! Még hogy ’kis barátnő’?
Ne próbálj meg téveszméket terjeszteni rólam, vagy megbánod! Különben is, áruld
csak el szépen mit mondott neked Jackson – próbáltam komolyan beszélni hozzá,
mire elnevette magát, és nyitotta volna száját, de valaki megelőzte.
–Khm, Se
Ri kisasszony szeretne csatlakozni Min Ji kisasszonyhoz még egy fél órára?
Szíves örömest látjuk, legalább hamarabb lesz felmosva a táncterem – jött
koordinátor főnökünk fegyelmező hangja a hátunk mögül.
–Én örülnék neki! –
tettem fel kezem beleegyezve, megpördülve tengelyem körül, hogy szembe
kerülhessek a főnökkel, mire kollégám egy hirtelen mozdulattal befogta számat.
–Ne is figyeljen rá főnök, ma kissé megártottak neki az események, örültem az
első napnak, már itt sem vagyok – s egy gyors csúfolódó pillantást vetve rám
gyorsan meghajolt a felsőbbrendű előtt, majd el is tűnt a fotocellás ajtón
keresztül. Ez remek, és megint nem tudtam meg semmit a Jacksonnal való
beszélgetésről.
–Nos örülök, hogy már az első napotokon ilyen jól kijöttök
egymással, de a munka az munka! Irány felmosni a Miss A tánctermét. Aztán
csillogjon, korán reggel leellenőrzöm! – utasította főnököm, majd meg sem várva
válaszomat kiviharzott az épületből. Eléggé sietett, meg aztán nagyon szépen kicsípte
magát estére, biztos randija lesz. Ah a mázlista, a munkát meg persze, hogy az
újoncra kell hagyni. Miért is ne? Összeszedve a felmosót, egyenletes tempóban
araszoltam végig a folyosón.
Az épületben már alig tartózkodott valaki, néma
csend ült minden helyiségre, egy-két irodából hallatszott már csak telefonálás,
vagy a billentyűzet halk pötyögése. A lánycsapat tánctermének természetesen a
legutolsó helyiséget szánták pontosan a GOT7 termének szomszédságába. Ahogy
közeledtem a folyosó végéhez ismerős zenére lettem figyelmes, ami az utolsó
előtti táncteremből szűrődött ki. Kíváncsiságom csak nem hagyott nyugodni,
tudván, hogy van még egy negyed órám befejezni a munkát. A felmosó vödröt
zajmentesen lerakva óvatosan benyitottam. A félhomályból egy alakot tudtam
kivenni, aki erősen koncentrálva a zenére úgy táncolt, mintha élő közönség
figyelné mozdulatait. Bár arcát nem láttam, erőteljes lépései kimutatták
mennyire komolyan veszi a gyakorlást. Mindig imádtam nézni, ha valaki táncolt,
nagyon belefelejtkeztem a nézésébe és csak bámultam csillogó szemekkel. Akkor
vettem észre, hogy egy lány belép a táncterembe, mikor a táncoló egyén is, aki
ezzel véget is vetett a próbának. Hát ez meg honnan került ide? A lámpák
hirtelen felkapcsolódtak így jobban szemügyre tudtam venni a helyiséget és ekkor
láttam meg, hogy az oldalsó ajtó nyitva van. Csókoltatom az épület tervezőjét,
ez a hely kész labirintus – nem sok lehetőségem volt ezen tovább agyalni, mert
a lány egyre közelebb és közelebb ért az alakhoz, aki egy épkézláb mondatot sem
tudott kinyögni a meglepődöttségtől. Egy vakmerő pillantás kíséretében kezét
lassan végigvezette kiszemeltje karján, a terve azonban hamar elszállt. A
táncoló személy még idejében elkapta karját és egy erőteljes mozdulattal a
falnak taszította. Ebben a pillanatban sikerült a látószögembe kerülniük és
azon nyomban felismertem őket.
-Megőrültél? Mégis mit képzelsz, kivel
szórakozol? – meredt JB dühös tekintettel zaklatójára.
–Hátrább az agarakkal
szépfiú! Ne mond már, hogy nem élvezed a játékot – próbálkozott újra a csábítással
Suzy, de nem folytathatta tovább, mert egy óriási pofon csattant az arcán, amit
még én is megéreztem. Áú..
–Ne akard, hogy még durvább legyek, már meg mondtam,
köztünk vége mindennek! Fogd már fel végre! – mondta szinte már ordítva a
leader, de úgy látszott a lányt nem hatották meg szavai. Egy gúnyos mosolyt
villantott exére, majd kihasználva közelsége helyzetét erőteljesen megcsókolta.
Jaebum a hirtelen reakciótól kissé meglepődött, de a düh ellenére sem
taszította el magától a lányt, hanem hagyta, hogy befejezze. Tágra nyílt
szemekkel, eltátott szájjal figyeltem a jelenetet. Mellkasomban élesen szorító
fájdalmat éreztem, szívem erőteljesen dobogott. Mi történik velem? Miért vagyok
ilyen? Agyam folyamatosan azt üzente ne is törődjek velük. Egyáltalán mi közöm
nekem hozzájuk? Pár napja ismerem őket és ennyire ledöbbent a látványuk? Már
megint ez a rohadt sok kérdés, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. Idegességemben
hátraléptem egy nagyot és sikerült felborítanom a felmosó vödröt, ami a halk
épületben hatalmas zörejt adott ki.
–Fenébe! – motyogtam és a vödröt felkapva
gyorsan el akartam sietni, viszont a nyitott ajtón át beszűrődő zajra a bent
lévők felfigyeltek, majd az ajtó felé igyekvő lépteket hallottam meg. Annyi
időm már nem volt, hogy elszaladjak. Az agyam vészesen járt szemeimmel
búvóhelyet keresve. Észrevettem nem messze a táncteremtől egy irodát s mivel
semmi más nem jutott eszembe szélsebesen berohantam.
–Mi volt ez a zaj? – hallottam
meg JB kérdését, fülemet az iroda ajtajára tapasztva. Ezek szerint már
abbahagyták az enyelgést.
–Biztos csak a szél, ne is törődj vele, gyere, inkább
folytassuk, amit elkezdtünk.
–Neked teljesen elment az eszed. Figyelmeztetlek
ez volt az utolsó húzásod! Nagy szerencséd, hogy már nincs az épületben senki,
ha még egy botrány alakul esküszöm feljelentelek zaklatásért! – még az ajtó
mögül is hallatszott JB hangján az eluralkodott düh és megvetés.
–Hah drágám!
Ki fárasztotta le az agyadat annyira, hogy még gondolkozni sem vagy képes
normálisan? Hm? – akaratomon kívül elképzeltem, ahogyan Suzy megsimítja a homlokát
majd folytatta. –Ha feljelentesz szerinted nem lesz belőle botrány? Válogasd
meg a szavaidat, különben az állásod bánja kárát! – a mocskos ribanc, hogy van
mersze egy férfival így beszélni? Akaratom eluralkodott rajtam és majdnem
kirobbantam a helyiségből, hogy megkapja a másik pofonját is, de a mellkasomban
ismét megéreztem az ismerős kínzó fájdalmat, ezért inkább hagytam az egészet.
Semmi közöm hozzájuk, rájuk tartozik, mit csinálnak. Min Ji szedd már össze
magad! – csapkodtam homlokom, hátha segít valamit…..nem jött össze. –Menj a
francba, látni sem akarlak! – azzal erőteljes ajtócsapódás zárta vitájukat.
–Talán a nagyszájú kis csitri elvette az eszedet? – kiabálta a zárt ajtónak,
remélve, hogy meghallja utolsó szavait, de mindhiába. Nem az hallotta meg, akinek
kellett volna, hanem aki érintett volt a dologban. Ez a mondat szíven ütött, s
ismét hatalmába kerített a kibírhatatlan mellkasi fájdalom.
-Erős vagyok,
mindent kibírok! – győzködtem magam, majd minden erőmet összeszedve
átvánszorogtam a Miss A próbatermébe elvégezni teendőmet. Nem fogom hagyni, hogy
ezek ketten tönkretegyenek. Nem azért jöttem ide! Először is kaptam egy
lehetőséget, hogy jóvátegyem hibámat, másodszor szeretnék végre rájönni mi
sorsom! Mi lesz belőlem később és egyáltalán boldoggá tudok- e tenni ezzel
másokat! Rá fogok jönni, ebben biztos vagyok és semmi, rosszabb esetben senki nem
fog megállítani!
*
-Megjöttem! –
közöltem félve, mikor beléptem a lakásunkba. Belépve a konyhában, már tényleg
volt mitől tartanom. Nemcsak a szüleim, de a nagyszüleim is karba tett
kezekkel, szúrós tekintettel fogadtak. Mondanom sem kell mennyire jól esett,
hogy a családom így törődik velem. Mikor a gyerek bajba kerül persze, hogy az
egész famíliának be kell számolni a történtekről.
–Örülünk, hogy végre hazaértél,
a vacsora készen van. Kérlek, tisztelj meg bennünket annyival, hogy velünk
vacsorázol, ha már egész nap nem adtál magadról életjelet – közölte anyu
szarkasztikus stílusban, hogy magyarázzak meg mindent, ami a költözés óta
történt velem. Most már kénytelen voltam mindent kiadni magamból, nem
titkolhatom ezt tovább, anyut már valamelyest beavattam a dolgokba, de ezt
muszáj személyesen is megtennem. Nem változhatok meg…a családom előtt biztos
nem. Vacsora közben tehát részletesen beszámoltam minden egyes apró részletről
és anyámék rezzenéstelen arccal végighallgatták, ami kissé meglepett. Otthon
mindig közbe szóltak a mondandómba. Talán rájuk is hatással volt a költözés? Hm
talán nem is kicsit.
–Tehát, ha úgy vesszük azért keveredtél ebbe az egészbe,
mert Lillának akartál egy képet Markról, aki a GOT7 egyik tagja és, hogy
elüljön a botrány, egy teljes hónapig a cégnél kell dolgoznod, mint kisegítő
koordinátor? – próbálta feldolgozni a hallottakat Min Ah nagyokat pislogva mire
bólintottam.
–Sajnálom, tényleg és ígérem, mindent rendbe hozok! - kértem őszintén bocsánatot s szemem előtt
csak az lebegett, ha már így hozta a sors, hogy egy idegen országba kerülünk,
legalább engem ne változtasson meg a hatása. Ezek után senki nem szólt semmit
csak megértően bólintottak. A nagyiék lassan a távozáshoz készülődtek. Éppen
nagyapának ígértem meg, hogy a hétvégén mindenképp elmegyek vele várost nézni,
amikor valaki őrült módon ráfeküdt a csengőre. Ki lehet az az elvetemült állat,
aki ilyen késő este nem hagyja békén ház lakóit?
–Nyitom! – kiáltottam az ajtó
felé, mivel én voltam a legközelebb hozzá s nem akartam anyuékat már ezzel is
fárasztani. Egy határozott mozdulattal szélesre tártam az ajtót, aztán egy
határozott mozdulattal vissza is akartam zárni, de az előttem álló egyén nem
engedte. –Mégis mit keresel itt? Egyáltalán honnan tudod, hogy ebben a lakásban
lakom? – az utóbbi kérdés már kevésbé volt fontos, de még csak az elsőre sem
kaptam választ.
–Min Ji! Ki az ilyen későn? – kérdezte apa és elindult a
bejárati ajtó felé, de nem hagyhattam, hogy meglássa.
–Öö senki, csak egy
munkatársam felejtett el valamit ideadni, már megy is! – füllentettem, apám
válaszát azonban már nem hallottam, mert a srác egy hirtelen mozdulattal
kirántott az ajtón, becsukva azt mögöttem. –Hjá eressz el! Mégis hogy képzeled,
ki vagy te, hogy így rángathatsz? – most kifejezetten dühös voltam rá és
mindent a fejéhez akartam vágni amit láttam/hallottam, de rám se hederített,
csak hallgatott. Zaklatott volt és ideges, ezért megszánva őt, hagytam, hogy
elmondja, amit akar. –Egy nagy szívességet szeretnék kérni! Kérlek hallgass meg
most az egyszer! – tekintete kérlelőre változott, majd egy olyan kérdés
hangzott el szájából, ami a mai napig visszhangként cseng a fülemben.
–Legyél a
barátnőm!
