1. fejezet: Viszlát szülőhazám!

-         -Ne aggódj, minden szünetben találkozunk, és tartjuk a kapcsolatot a neten keresztül – próbált lelket önteni belém Lilla, akit szinte már a nővéremnek tekintek, olyan messzire visszanyúlik a barátságunk. 

-         Könnyű azt mondani! – válaszoltam kedvtelenül, miközben komótosan pakoltam a bőröndömbe.

-         -Na, ebből elég! – emelte fel a hangját, ezzel felkeltve a figyelmemet. – Tudom, hogy ez most milyen nehéz neked, teljesen megértelek, de ez még nem a világ vége. Amint megoldódik az ügy, visszajössz és az egyetemet együtt fogjuk elvégezni! – jelentette ki határozottan barátnőm. Neki mindig sikerül lelket öntenie belém, és biztatni, hogy ne adjam fel a reményt, ezért is szeretem annyira.

-       -Jó, ígérem, nem nyafogok többet. – ígértem meg barátnőmnek és egy hatalmas öleléssel ajándékoztam meg.

Még javában pakoltunk, és azt tervezgettük, hogy szökjek majd haza, amikor anyám felszólt, hogyha kész vagyunk, vigyük le a bőröndöket és köszönjünk el a nagyiéktól, mert eljött a búcsú ideje.

Szomorúan sétáltunk le a lépcsőn és miközben a nagyiéktól búcsúzkodtam megcsörrent a mobilom. A kijelzőre pillantottam és azonnal lefagytam. 
–Egy pillatan, ezt muszáj felvennem – mondtam idegesen és kisiettem a házból.  
Ez Márk. Tudja, hogy elköltözünk, és azt is, hogy nem búcsúztam el tőle személyesen. –Igen? – vettem fel végül a mobilt, mikor már senki nem volt a közelemben.
-Min Ji, mégis, hogy gondoltad, hogy egy levélben el tudsz köszönni? –kezdte köszönés nélkül. 
-Én én csak.. – minden apró bátorságom összeszedve próbáltam megszólalni, de közbeszólt. 
–Semmi csak! Legalább 2 percet adj. Gyere a sarokhoz! – tette le mielőtt bármit is szólhattam volna. 
Gyorsan vissza rohantam a bejáratig és bekiáltottam, hogy két perc és jövök.

 –Mégis hová mész, egy 3 óra múlva indul a gép?! – kiáltott utánam anyám idegesen. – Csak 2 perc – azzal ott hagytam és lélekszakadva rohantam a sarokhoz, ahol már ott várt Ő.

-        -Ne, ne haragudj! – próbáltam levegőhöz jutni, azonban Márk csak állt és mosolygott.

-        -Nem akartam így elköszönni csak, csak nem mertem a szemedbe mondani, mivel az egyik legjobb barátom vagy! Nem szerettelek volna elszomorítani a hírrel. 

-       -Így gondolod? A legjobb barátod? – kérdezett vissza – szemén láttam, hogy nevet.

-         -Igen, olyan, mint Lilla, csak fiú – pirultam el.

-         -Bezzeg Lillának abban a pillanatban elmondtad, mikor a szüleid közölték veled a hírt igaz?

-         -Ömmm hát...az úgy volt – kerestem a megfelelő szavakat zavaromban. Azonban ő csak elmosolyodott, majd váratlanul magához húzott és hosszasan megölelt. Közelségétől alig kaptam levegőt.

-         -Nem haragszom, és meg ne halljam, hogy még egyszer ilyeneket mondasz! - nevetett fel én pedig bólintottam.

-         -Ígérem  meglátogatlak, és minden nap beszélünk! – búcsúztam el, majd eltoltam magamtól és mélyen a szemébe nézve lassan hátráltam. Még utoljára visszanéztem, és örökre a szívembe zártam ezt az aggódó tekintetet. Mikor fogom én ezt újra látni?

A 2 perc kicsit elhúzódott így mire visszaértem már mindenki az autónál várt rám, a bőröndöket pakolgatva.
–Min Ji, remélem megérte ennyit késni! – üdvözölt barátnőm kissé kötözködős stílusban, majd beszálltunk a kocsiba. Lilla is elkísért a reptérig, és amíg utaztunk, nagy vonalakban ismertettem a búcsúmat Márkkal.  
A reptérre érve csatlakozott hozzánk apám is, akinek még néhány papírt el kellett intéznie indulás előtt. 
-Minden készen van, indulhatunk! – jelentette ki határozottan. Szomorúan bólintottam, majd megszorítva barátnőm kezét, igyekeztünk a 2-es bejárathoz a londoni gépre, mert sajnos nem egyből oda utazunk, hanem még át is kell szállnunk. Mikor a kapuhoz értünk már semmi nem választhatott el ettől a szörnyű valóságtól. :c

-        - Rettenetesen hiányozni fogsz! – öleltem át jó szorosan barátnőmet.

-         -Te is nekem! – mondta szomorúan. Ne felejts el írni – engedett el majd Min Ah –hoz fordult.  
-    -Jó legyél húgi! – ölelte meg húgomat majd a szüleimtől is elbúcsúzott.

-         „Megkérem a londoni gép utasait, hogy szálljanak fel a gépre, 5 perc múlva indulunk”

Még utoljára ránéztem barátnőmre és szinte láttam a szomorúságot a szemében. Ebben a pillanatban csak egy valamire tudtam gondolni: Vissza fogok jönni!