5. fejezet: Konfliktusok sorozata

"Az érzések a szívben lakoznak, a beszéd az amit a szánkkal mondunk. A szavak képesek a dicsőséget bukássá, a barátságot gyűlöletté változtatni. Akik uralják a szavaikat, hatalmas fegyvert birtokolnak." (A palota ékköve) 

Egy gyors zuhanyzás után, magamra öltöttem egy világoskék nyári ruhát. kis enyhe sminkkel megcifrázva, majd óvatosan kipillantottam a nappaliba, hogy van-e itthon valaki. A lábamnak ahhoz képest, hogy az orvos szerint pár napot kellene pihennem kutya baja, de a biztonság kedvéért bekentem a felírt krémmel. Nagy sóhaj hagyta el testemet, mikor meggyőződtem róla, hogy a nappali üres. Nem akartam ismét veszekedésbe bonyolódni anyuval. Ám megkönnyebbülésem nem tartott sokáig. Észrevettem, hogy az erkélyajtó tárva-nyitva. 

–Talán mégis van itthon valaki? – gondoltam. Odaléptem, viszont legnagyobb szerencsémre drágalátos húgom üldögélt a fotelban a tabletjével és a facebook-ját böngészte. 

–Végre felébredt a Csipkerózsika is. Már ideje volt – nevetett. 

–Ne kötekedj, nem vagyok vicces kedvemben. Egyébként is, milyen jogon adod te meg a számomat másoknak? – szóltam le. 

–Oké oké leálltam. De ha már egyszer a barátjának tekint, akkor miért ne? Apropó, nagyon híres vagy már egy nap alatt. Gratulálok Unni, sztár lettél! – tolta elém a készüléket. 

–Ne hívj így! A telefonszámos ügyet pedig még lerendezzük. Mi a fene…? - kerekedett el a szemem. „Egy őrült lány tegnap délután lerohanta a GOT7 2 tagját. A pletykák szerint óriási rajongó.  A bálványoknak szerencsére nem esett baja.” Pislogtam kettőt, majd egy nem túl szép kifejezés hagyta el a számat. 

–Még, hogy őrült lány és óriási rajongó? Francokat – ment fel bennem a pumpa.

–Mond, hogy anyuék még nem látták ezt a cikket? – néztem kérlelően húgomra. 

–Nem hiszem! Kora reggel bementek a céghez, csak tegnap látták a képeket a neten. 

–Hah, még jó! Valahogy tisztáznom kell ezt az egészet!

–Jó nagy botrányba keveredtél az első napon – emlékeztetett Min Ah újra a történtekre. 

–Ne feszítsd túl a húrt. Remélem, Mark tud segíteni! 

–Szerinted megteszi ezek után? – kérdezte. 

–Úgy látszik neked nem sikerült kiismerned egy nap alatt. Szedd össze magad Min Ah, egy órára hivatalosak vagyunk a táncpróbájukon.

–Komolyan? – csillant fel a szeme. 

–Ma reggel hívott. Anyuék nincsenek itthon szóval együnk valamit és gyerünk. Bízom benne, hogy tud segíteni az ügyben is.

 –Na, végre valami érdekes is történik a mai napon – lelkesedett, majd felpattant a fotelból és két másodperc alatt a konyhában termett. 
Bepillantottam a hűtőszekrénybe, de azonnal be is csuktam. 

-Öö Min Ah! Amióta itt vagyunk anyuék még nem igazán jártak bevásárlóközpont közelébe ugye? – kérdeztem és a biztonság kedvéért még egyszer benéztem a hűtőbe, hogy tényleg nincs-e itthon semmi enni való. 

–Tényleg! Elfelejtettem mondani. Anyu ránk bízta a bevásárlást. Ott a lista az asztalon. - Ezt most komolyan gondolta, hogy képesek leszünk ennyi mindent beszerezni egyszerre? – kérdeztem, és végigszámoltam a venni valót. 
–Anyu mindent komolyan gondol – rázta a fejét húgom. 

–Együnk az étteremben valamit utána elintézzük a bevásárlást, különben is a sztárocskák is tudnak várni – húztam fel az orrom. 
Gyorsan összekaptuk magunkat és egy szempillantás alatt lent is voltunk az étteremben. Az étlap széles kínálattal rendelkezett, telis tele halasabbnál halasabb ételekkel. Én nem igazán rajongtam az ilyen kajákért, így át is lapoztam a tészta oldalra és egyből kiszúrtam a fokhagymás olívás tésztát. 

–Ezt kérem! – mondtam a pincérnek, aki 10 percen belül már hozta is a rendelést. Na, itt legalább a kiszolgálás gyorsabb, mint otthon. Min Ah velem ellentétben valami extra fűszeres koreai dolgot kért kimchi-vel. 
A bevásárlást gyorsan elintéztük ahhoz képest, hogy majdnem az egész üzletet megvettük. Még jó, hogy a szülők gondoltak az árakra és nem saját zsebből kellett állnunk. 
Pontosan 1 órakor értünk át a JYP-hez, úgyhogy egy szavuk se lehet a srácoknak. Az épület hatalmas volt, még a mi panelunknál is nagyobb. Belépve, szerencsénkre nem kellett keresgélni a fiúkat, hiszen Mark éppen akkor jött ki az egyik irodából. 

-Lányok, idetaláltatok? – kérdezte vigyorral a fején. 

–Ne is mond. Még a Han folyót is átúsztuk – poénkodtam. 

–Akkor biztos elfáradtatok. Gyertek, igyatok valamit – nevette el magát, majd mutatta, hogy kövessük.

Beljebb haladva a látvány csak még ámulatba ejtőbb volt, mint kint. Egy hatalmas előtérbe érkeztünk, melynek jobb oldalán meg is pillantottuk a büfét. Amíg Mark meghívott minket egy-egy limonádéra, mi már el is helyezkedtünk a kanapén és a járókelőket figyeltük. Min Ah rettentően be volt zsongva. Kiválasztotta azt az ülőgarnitúrát, amelyikről a legjobban átlátni a helyiséget és árgus szemekkel kereste az ismerős idolokat, remélve, hogy autogramot kérhet tőlük. Az épületben lézengtek az ismeretlen koreaiak. A legtöbb ember napszemüveget, vagy más egyéb kiegészítőt viselt, míg mások öltönyben és nyakkendőben a legmodernebb telefonokat szorítva a fülükhöz fel-alá mászkáltak. Erről eszembe jutott, hogy dobnom kellene anyunak egy sms-t. Nem szeretnék újabb veszekedésbe bonyolódni, elég volt tegnap este. Egy rövid mondatban összefoglaltam, hogy hol és kivel vagyunk, majd csak azt vettem észre, hogy húgom folyamatosan bökdösi a karomat. 

–Mi van? Ennyire lesokkolt a hely? – fogtam meg a karját, hogy végre abbahagyja. 

–Min Ji, ezt nem hiszem el! Látod, amit én? – kérdezte szemét le sem véve a bejárati ajtóról. 

–Úristen itt a Super Junior? Bár, ez hülyeség, mert nem ennél a cégénél dolgoznak! – viccelődtem. 

–Ajj ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Az ott Bae Suzy a Miss A egyik tagja! – mutatott a bejárt felé csillogó szemekkel. 

–Na, ezt most érthetően mond, ha kérhetem – fordultam volna felé, de mire elfordítottam a fejemet már csak az üres kanapét láttam magam mellett. 

–A húgod beszabadult a táncterembe? – dobta le mellém magát Mark egy-egy limonádéval a kezében. 

–Köszönöm! Nézz csak oda! – mutattam az említett személy felé, közben a másik kezemmel elvéve az italt. Min Ah már éppen próbált volna közelebb férkőzni az idol lányhoz. 

–Ennek nem lesz jó vége! – fejezte ki nem tetszését a srác. 

–Ne viccelj! Mit árthat a rajongójának egy idol? 

–Ha tudnád a részleteket nem ezt mondanád. Suzy 2 napja szakított a barátjával! Azóta, aki csak a közelébe megy és kommunikálni akar vele, azt levegőnek nézi, vagy elküldi melegebb éghajlatokra. Még a rajongóival is hidegen viselkedik! Valójában nagyon kedves és szeretetre méltó lány, viszont ez volt az első komoly kapcsolata és nagyon megviselte. 

–Daebak! Hogy felétek milyen zűrös az élet. Nálunk, ha egy hírességet dobnak, másnapra már mással van együtt, nem szentelnek ekkora figyelmet a történtekre. Mark már éppen fűzte volna hozzá gondolatait, amikor hangos kiabálásra lettünk figyelmesek és mindketten a hang irányába néztünk. 

–Menny innen! Nem látod, hogy nem érek rá ilyen kislányokkal foglalkozni! – kiabált a szupersztár Min Ah-ra, aki először megmerevedve állt majd összehúzott szemöldökkel visszaszólt. 

–Ezt mond még egyszer!  

–Nem hallottad, amit mondtam? Félre az útból! – majd ment volna tovább, de húgom elkapta a karját és szembe fordította magával. 

–Hogy viselkedhetsz így egy rajongóddal, aki semmi rosszat nem tett? – kiabálta könnyes szemekkel. Suzy elkerekedett szemekkel bámulta Min Ah-t, de szavak nem jöttek ki a száján. 

–Ezt nem nézhetem tovább tétlenül, cselekednem kell! – álltam fel, otthagyva Mark-t és ezzel figyelmen kívül hagyva, hogy épp próbál visszatartani. 

-Eressz el! Mégis kinek képzeled te magad, hogy csak így ráncigálhatsz egy szupersztárt? – kiabált az idol szinte már olyan hangosan, hogy az épületben lévő össze szempár őket bámulta. Mondandóját azonban nem folytathatta az idol, mert egy hatalmasat csattant a tenyerem az arcán. 

–Na erre varrj gombot! 

–Te-te, hogy merted ezt tenni Korea legnagyobb sztárjával? – hebegte, teljesen összezavarodva.

–Hah de még Korea legnagyobb sztárja – forgattam meg a szemem – ezt inkább nekem kéne megkérdezni. Magyarázatot követelek, hogy miért kellett így bánni egy rajongóval, aki még a légynek se tudna ártani? – kérdeztem fennhangon karba tett kézzel, hogy érezze a szánalmat. Suzy-nak azonban egy szó sem jött ki a száján, viszont ha egy gonosz pillantástól meg lehetne halni, én már halott lennék. Ekkor ért oda Mark a konfliktus helyszínére a cég vezérigazgatójával együtt. 

–Mi folyik itt? Hogy képzelitek, hogy ekkora zűrzavart csaptok egy ilyen helyen ráadásul egy idol és egy átlagember? Magyarázatot követelek! Erre mindketten egyszerre kezdtünk el érveket felsorakoztatni, hogy kihúzzuk magunkat a csávából, de Mark leállított. 

–Igazgató, kérem, nyugodjon meg! Az lenne a legjobb, ha ezt az irodában beszélnénk meg! Már így is az egész épület a feje tetejére állt. Ne vonjunk magunkra több figyelmet.

 –Legyen! Nem hiányzik még egy botrány a tegnapi után. Apropó tegnap – nézett rám gyanús szemekkel. –Olyan ismerősnek tűnsz, nem te vagy az ’elvetemült rajongó’ aki fangörcsöt kapott tegnap este JB és Mark láttán? – próbált faggatni. Az eddig dühösen ácsorgó Suzy tekintete rosszalló pillantássá alakult. 

–Nézze uram! Valójában azért jöttem, hogy segítséget kérjek az ügy elsimításában.

-Uram teljesen félreértette a helyzetet, én nem vagyok elvetemült, sőt még rajongó se, hanem… 

-Csend! Ezek szerint jó volt a megérzésem! – állított meg. –Most pedig mind ketten befelé az irodába. Még nem végeztünk! – szórt szikrákat szemeivel, majd elindult, mi pedig nem tehettünk mást, mint követni. Hátrafordultam és ránéztem Mark-ra, aki csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz….hát remélem is.

30 perccel később

-Holnap reggel 6 óra 00-kor kezdhetsz! Jelentkezz Kang menedzser irodájában és meg ne próbálj késni, különben dupla annyi munkát kapsz! Értetted? – parancsolta az igazgató. 

–Igen is! – válaszoltam megforgatva szemeimet, majd mélyen meghajolva távoztam. Mikor kiléptem az ajtón Mark és a húgom abban a pillanatban letámadott és kérdésekkel halmozott el. 

–Min Ji szólalj már meg! – toporzékolt Min Ah. 
–Nyugodjatok meg, sikerült elintézni az ügyet kisebb nagyobb feltételekkel. 
–Még pedig? – kíváncsiskodott Mark. Holnaptól egy teljes hónapig a JYP-nek kell dolgoznom cserébe az igazgató beszél a sajtóval mondván, hogy egy alkalmazott vagyok itt, aki a menedzser kérésére közvetített egy fontos üzenetet nektek tegnap este és kénytelen volt átvágni a tömegen. 
–Hogy micsoda? Itt fogsz dolgozni egy egész hónapig? Ez nem lehet igaz Min Ji! Állandóan belekeveredsz valamibe és a végén még jól is jössz ki az egészből –rángatta a karomat húgom és Mark-ra nézett, vára az ő véleményét. 

–Igazán leszokhatnál erről! Leszakítod a karom. 

–Jól van na, csak örülök - biggyesztette le száját Min Ah.

–És mi volt Suzy-val? – váltott hirtelen témát. Láttam a szemén, valahogy nem tetszik neki ez az egész, hogy itt fogok dolgozni. 

–Minden rendben. Az igazgató elmagyarázta neki, hogy nem a rajongókon kell levezetni a feszültségeit és megígértette vele, hogy kérjen bocsánatot tőled Min Ah. 

–Már nem érdekel, nem foglalkozok vele többé akkor se, ha bocsánatot kér. A kedvenc előadóm ezt teszi velem? Oké, hogy ideges volt, de akkor is miért pont engem szúr ki? És én még azt hittem, hogy kedves lesz és autogramot is ad. Fenét! – mérgelődött húgom visszagondolva a történtekre. 

– Ne mond ezt szépség! – mosolygott rá Mark – adj neki még egy esélyt és hidd el, nem fogod megbánni, hogy ő a legkedveltebb előadód! 
– Hmm meglátjuk! – gondolkodott el. 

–Srácok, ne merengjünk a múlton, inkább áruld el Mark, mit szólsz hozzá, hogy holnaptól egy levegőt szívunk? – álltam elé csípőre tett kézzel.

 – Minden vágyam ez volt, hogy az őrült rajongót, akit csak egy napja ismerek, minden nap láthassam! – nevetett fel mire vállba bokszoltam. -Na de nem arról volt szó, hogy megnézhetjük a táncpróbátokat? – emlékeztettem a tényt, hogy valójában miért is vagyunk itt ahol semmi keresni valónk. 

–De Min Ji! Már 3 óra. Csak nem gondolod, hogy még az óta is minket várnak? – nézett az órájára Min Ah. 

–Lányok, szerintem jobb lenne, ha megnéznénk, mi folyik a táncteremben! Beleőszült e már a várakozásba a többiek – poénkodott Mark majd egyszerre indultunk meg a gyakorlóterem felé. 
Fél úton járva a folyosón egy alacsony szőke hajú izmos srác jött velünk szemben fújtatva és egyenes Mark előtt állt meg. 

–Hyung, hol voltál? Már két órája arra várunk, hogy megjelenj a táncpróbán az állítólagos vendégeiddel, de te eltűntél, mint a kámfor. Mi már addig vagy 5-ször elpróbáltuk a Just Right-t, persze a te részeidet mindig átvette valaki – magyarázott a srác. 

–Jackson, nyugodj meg! Közbe jött valami, de már itt vagyok. Sajnálom, hogy késtem! JB nagyon kiakadt? 

–Á nem, sőt örült neki, Kang menedzser még jobban! – blöffölt Jackson.

–Elmagyarázok mindent, csak előbb menjünk be a többiekhez! – mondta Mark. Mi a húgommal egy szó nélkül figyeltük a párbeszédet, majd Jackson bólintott és tovább mentünk a folyosón. 

–Srácok, megjöttünk! – jelentette ki Mark, amikor beléptünk a táncterembe. Ekkor 5 mérges szempár ragadt ránk, akik a falnak dőlve ültek és vizet kortyolgattak. 

–Örülünk, hogy végre ide értél a próba végére. Megmagyaráznád, hogy mégis hol voltál ennyi ideig? – állt fel az egyik, és Mark elé sétált. 

–Sajnálom srácok, hogy csak most jöttem, de a lányok egy kis konfliktusba keveredtek Suzy-val és a tegnapi ügyet is elintéztük! – ismertette Mark röviden az elmúlt két óra eseményeit. –Őt jobb lett volna elkerülni a mai napon. És megtudhatnánk kiket hoztál ma ide, hogy megnézzék a próbát? – kérdezte egy másik srác. 

–Ők lennénk azok! – mutatott ránk Mark – Min Ji és Min Ah. Tegnap költöztek az országba Európából. 

–Lányok, ők itt a GOT7 tagjai… -JB, JR Jackson, Youngjae, Bambam és Yugyeom – vágott bele húgom Mark mondandójába. 

–Héj srácok egy IGOT7! – kiabálta egy fiatal tag, azt hiszem Bambam mire a többiek körénk gyűltek. Végignéztem a fiúkon és találkozott a tekintetem JB-vel. 

–Köszönjük szépen, hogy meghívtatok a próbátokra és sajnálom, hogy miattunk késett Mark. Vagyis Min Ji miatt. – szólta el magát Min Ah mire meglöktem a vállát 

–Csak nem te vagy az ’őrült fan’ tegnapról? Tele van veled az internet! – ismert fel Jackson. 

–Én nem vagyok őrült, sőt még rajongó sem, komolyan mindenki félreérti a helyzetet? – akadtam ki. A fiúk elkerekedett szemekkel néztek rám, majd Markra. 

-Hyung, hogy hozhattál ide egy anti fant? Megőrültél? – fogta a fejét Bambam ijedten és két lépést hátrált. 

–Srácok, ő nem egy anti fan! Csak a barátnőjének akart egy fotót készíteni rólam tegnap és ezért keveredett bele a botrányba. Még jó, hogy JB időben érkezett és a rajongók nem támadták meg. 

–Nahát, szóval ő volt az a lány, aki tegnap kiosztott? – intézték kérdésüket egyszerre a tagok JB-nek. 

–Miről beszéltek? Megmentettem az életét és annyi tisztelet sem volt benne, hogy megköszönje! –Köszönjem meg, hogy elsodortál? – kiabáltam szinte már farkasszemet nézve a leader-rel. 

–Na, jól van, nyugodjon le mindenki, elvégre azért jöttek a lányok, hogy lássanak bennünket. Ezt beszéljétek meg máskor és lehetőleg ne folyjon vér egy ilyen apróság miatt! – tárta szét a kezét Jackson. 

–Ti csak helyezzétek magatokat kényelembe és élvezzétek a próbát! – mutatott Mark mosolyogva két székre, mire elfordítottam a fejemet, de továbbra is éreztem JB dühös tekintetét magamon. És nekem, ennek a baromnak a tekintetét kell elviselnem egy teljes hónapig. Meg fogok őrülni! A fiúk beálltak JB pedig elindította a zenét és kezdetét vette a műsor. Min Ah rettentően élvezte. Annyira énekelte a dalt, hogy már azt gondoltam táncolni is beáll a srácokhoz. Be vallom őszintén egyáltalán nem volt rossz a tánc, sőt tetszett, hogy egyszerre mozogtak, és szinte mindenkinek láttam a tánc örömét az arcán még JB-nek is akit egész próba alatt megpróbáltam nem figyelni, de állandóan betáncolt a látószögembe.

 –Jaj srácok ez eszméletlen jó volt. Hogy lehettek ilyen jók? – támadta le a fiúkat Min Ah és csillogó szemekkel lepacsizott velük.

 –Gyakorlat teszi a mestert! – mosolygott Mark rá, majd odajött hozzám. 

–Na, sikerült elragadtatnunk téged is? 

– Hát, már nem sok hiányzott, hogy elolvadjak a mozdulatoktól – nyújtottam rá a nyelvem. 

–Ilyet is most hallok először! – nevetett fel. 

–Nyugodtan hozzászokhatsz! – folytattam a csúfolódást, de ez nem tartott sokáig, mert hirtelen megragadta a karomat és felrántott a székből. 

–Hja mit csinálsz, már te is élvezed a rángatásomat, mint Min Ah? – rántottam el a karom. 

–Ha ennyire tetszett miért nem csinálod velünk? – kérdezte, mire én hangosan felnevettem. 

–Haha, ez jó vicc volt, mondj még ilyet – törölgettem a szemem. 

–Én is én is! – ugrott mellém húgom feltartott kezekkel. –Unni, gyere táncoljunk velük, tudom, hogy te is akarod ne is tagadd! – fenyegetőzött. 

–Mondtam, hogy ne hívj így, különben is mióta mondod te meg nekem, hogy mit csináljak? Hmm? – biccentettem oldalra fejemet karba tett kézzel.

 –Jaj ne csináld már, tudom, hogy szeretsz táncolni. Gyerünk! – állt mögém és a táncterem közepére próbált tolni. 

–Haj na jól van, de csak azért mert te szeretnéd! – néztem sunyin Markra, hogy még véletlenül se gondolja azt, hogy miatta adtam be a derekam. 

–De jó! – örvendezett húgom majd beállt mellém a kezével intve Mark-nak, hogy mutassa a koreográfiát neki. 

–Legalább a húgod meggyőzött, ha rám nem hallgattál! – kacsintott. 

–Ez az első és utolsó alkalom, hogy mások előtt táncolok. De ha már neked valaki segít, nekem se ártana egy ’tánc tanár’, hogy igazságosak legyünk. 

–Ez igaz! – értett egyet Mark majd a többiek felé fordult akik ismét a fal mellett helyezkedtek el. -Ki akar Min Ji-nek segíteni? – kérdezte kíváncsian, a szemével folyamatosan a leader-re nézve.  A többiek vették az adást, hogy Mark mire készül és mindnyájan azzal az érvvel álltak elő, hogy hulla fáradtak és lehetne JB, mivel ő mindig tele van energiával. 

–Szó sem lehet róla, még a végén megöl a szemeivel! 

-Na, menj már Hyung, kímélj meg minket még egy tánctól! – fogta a fejét Junior tettetve, hogy már alig él. 

–Látom, veletek nem lehet bírni – majd felállt és lazán mellém sétált.

 –Eszedbe ne jusson hozzám érni! – szórt szikrákat szemeivel JB.

 –Akkor inkább kiugrok az ablakon! – zsörtölődtem majd Mark elindította a zenét és elkezdtünk táncolni. Néhány lépést random eltaláltam, mert Min Ah mióta kijött az album állandóan a dance videóját nézi és automatikusan megjegyeztem a könnyű lépéseket még akaratom ellenére is. Kénytelen voltam azonban párszor ránézni JB-re, hogy mégse égjek le az egész GOT7 előtt az elrontott lépésekkel. Körülbelül a dal közepénél jártunk amikor hirtelen éles fájdalom nyilallt a lábamba és elvesztve az egyensúlyomat, majdnem elestem ha valaki nem kap el. Az ijedségtől becsukott szememet lassan kinyitottam. Bár ne tettem volna, mert pont annak a személynek a karjaiba estem, akiébe a legkevésbé szerettem volna. Döbbenten néztünk egymás szemébe, majd hirtelen valami furcsát éreztem a mellkasomban és visszacsukva a szemem azért imádkoztam, hogy ez az érzés ne az legyen, amire gondolok. 

4. fejezet: Barát és ellenség?

A rajongók folyamatosan a két fiú nevét kiabálták. Nehezen tudtam meghallani a hangzavarban, hogy mi a másik srác neve, egyébként is, most ez érdekelt a legkevésbé. A fiúk egyszerre nyúltak felém és segítettek fel, viszont ez a rajongóknak nem igazán tetszett, ezért egyre jobban kezdtek el tolakodni. Mark jobbnak vélte lecsitítani őket, amíg engem a másik nagy nehezen kivezetett a tömegből. A fiúnak nehezebben ment, mint gondolta, de szerencséjére egy egész biztonsági őr sereg rohant át az aulán, hogy segítsen neki. Mikor végre csönd lett, én már az egyik padon ültem a „megmentőmmel”. 

–Már megint belétek botlom? – kérdeztem levegő után kapkodva. 

–Jól vagy? Te vagy az a külföldi lány? –bombázott meg egyszerre két kérdéssel is engem fürkészve. 

–Ezt nem hiszem el? Nem, nem vagyok jól. Szerinted van itt még egy ilyen szerencsétlen, hogy kétszer történik meg vele ugyanaz a baleset? – förmedtem rá a bokámat masszírozva. 

–Szépen kérdeztem, de úgy látszik nem érted – folytatta. 

-Ha nem értem, akkor szerinted most milyen nyelven beszélek hozzád? – kérdeztem vissza. 

–Jó, hagyd abba a vitatkozást és inkább köszönd meg, hogy kimentettelek a tömegből, ha én nem vagyok nem csak a lábad sérül meg jobban – beszélt tovább teljesen jogosan. 

–Megköszönni? Még mit nem! Te sodortál el kis híján és még én köszönjem meg, hogy megmentettél? Neked teljesen elmentek otthonról? 

– Na, ebből elég kislány. Most már nem érdekel, hogy megköszönöd-e vagy sem, magadnak kerested a bajt, hogy erre jöttél, kerülni is lehetett volna, nem belevágni a tömegbe. Na, tessék, már ez is lekislányoz. 

–Persze, hogy magamnak kerestem, hisz mindig csak a bajt csinálom, még egy idegen is észreveszi. 
-Látszik, hogy te is olyan vagy mint a többi bálvány, bunkó, nagyképű és önimádó – mire kimondtam ezeket a szavakat az idol összehúzott szemöldökkel méregetett, de mielőtt bármit is hozzáfűzhetett volna, felálltam és a lifthez igyekeztem.   

Észrevette, hogy távozni készülök, így ő is felpattant és jött volna utánam, de egy kar gyorsabb volt, melynek köszönhetően biztonságosabban sikerült beszállnom a liftbe. Nem számítottam pont rá, mikor az előbb még annyira elfoglalt volt. 

–Köszönöm, de megy egyedül is! – próbáltam volna lerázni Mark-t kisebb nagyobb sikerrel. 

– Hisz miattunk sérültél meg, azért ennyivel had tegyem jóvá – hagyta figyelmen kívül a mondatomat majd belém karolt és velem együtt megvárta, még a lift bezárul és elindul. 
-Mi volt ilyen fontos, hogy a rajongókon átverekedve magad, ilyen közel kerülj hozzám? – kérdezte érdeklődve. 

-Tudod, a barátnőm otthon az egyik legnagyobb GOT7 fan és megígértem neki, hogy csinálok rólad egy fényképet – ismertem be a valódi okot, amiért kis híján kockáztattam az életemet. 

–Még külföldön is ennyire népszerűek lennénk? – csodálkozott. 

–De még mennyire!  Magyarországon is rengeteg ember rajong a K-pop zenéért. 

-Kíváncsi vagyok erre az országra – gondolkozott el. 

-Valamikor, ha nem lesz sietős a dolgom, összefuthatunk és mesélek róla. Legalább te nem tekintesz idegennek. 

–Ennek igazán örülnék. Én minden embert elfogadok olyannak amilyen, és a fiúkat sem kell szidni, mert ilyenek; ők is ugyan így gondolják, csak rossz napjuk van. 

–Nem biztos az – mosolyogtam rá, majd egy kisebb csend után újra megszólaltam magamban. 
–Hogy, lehet egy srác ilyen? Látja, hogy az ember nem saját önszántából ugrik bele egy egész fan seregbe és még ő vár köszönetet, amiért segített!? Ezek szerint még nem tapasztalta meg az érzést, miszerint milyen az első nap egy idegen országban! – motyogtam az orrom alatt, viszont sikerült megint szerencsétlen helyzetbe hoznom magam, mert meghallotta. 

–JB kívülről ridegnek látszik, de belül egy nagyszerű ember, jobb vezetőt nem is képzelhetnék el a csapatnak – kelt hirtelen a fiú védelmére. 

–Á, hogy JB a neve, és ráadásul ő a csapat vezetője? Hah, mik vannak. 

–Látom nem tett valami jó benyomást neked – nevetett fel. 

–Egyáltalán nem – szidtam tovább JB-t. 

–Hidd el, ha megismered, rájössz milyen jó ember. 

–Ja, persze, talán – folytattam beszédemet, amin Mark egészen jól szórakozott. 
Mikor a lift fölért Min Ah abban a pillanatban lerohant. 

– Min Ji merre jártál, már egy fél órája próbálunk, elér…. - az utolsó szó kimondása közben elfelejtett levegőt venni, mikor fölismerte, hogy kivel vagyok. 

–Te, te az vagy, akire gondolok? – dadogott húgom csillogó szemekkel. 

–Kire gondolsz szépség? – kacsintott egyet Mark. 

–Te vagy Mark a GOT7-ből ugye? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

–Ismersz még egy Markot a GOT7-ből? – nevetett fel. 

–Min Ji, ezt nem hiszem el, hogy te mindig összefutsz egy hírességgel – csodálkozott.  -És véletlenül nincs veled Bambam? – intézte kérdését Mark- hoz, közben folyamatosan a hátunk mögé pillantgatva, hátha mögöttünk áll. 

–Velünk nincs, viszont a szomszédos épületben megtalálod, a srácokkal épp most készülünk próbálni a táncot a legújabb videó kliphez, ha van kedvetek, ugorjatok át. 

–Igazán, komolyan megnézhetünk titeket? – ugrált Min Ah majd kicsattanva a boldogságtól. De ebben a pillanatban egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Lányok egy tapodtat, sem mozdultok, amíg Min Ji el nem magyarázza, hogy miért van tele az internet a nevével! - hallottam meg anyám hangját a folyosó végéről. 

– Tessék? A neten? Az meg hogy lehet?  
-Nálatok mindig ilyen gyorsan terjednek a hírek? – suttogtam, hogy csak Márk hallja. 

–Néha még ennél is gyorsabban! – válaszolt sóhajtva. 

–Nos? – kérdezte anyu összeráncolt szemöldökkel. 

–Nem történt semmi csak egy kis baleset a GOT7-el, de mindent elmagyarázok részletesen, de hagy kísérjem el Min Ah-t. 

–Nem mész sehova, amíg el nem mondod mi történt. És hogy érted, hogy a GOT7-el? Egyáltalán kik azok? 

-Semmiség az egész anyu, ezt ne itt beszéljük meg a folyosó közepén. – tártam szét a kezem. 

–Persze, hogy nem, ma már éppen eleget mászkáltál, ráadásul meg is sérülsz az első napon? Min Ah, jobb lesz, hogyha te is itthon maradsz! Egy idegen fiúval akarsz mászkálni akit 10 perce ismersz? 

–Anyu ő nem idegen ő a GOT7-ből Mark! – világosította fel anyut húgom. 

–Jó estét! – köszönt illedelmesen újdonsült ismerősöm. Mivel idegen országban vagyunk, a szüleimmel is idegen nyelven kommunikálunk, hogy az ittenieknek ne legyen furcsa a beszédünk. 

–Fogalmam sincs, kicsoda ő, de annyit tudok, hogy most mindketten bementek és szépen elbeszélgetünk. 

–Sajnálom, Mark, pedig annyira meg akartuk nézni a próbátoka!. – szomorodott el húgom. 

–Semmi baj, megadom a számomat, és ha bármikor találkozni akartok, csak hívjatok fel! Talán éppen szabadidőm lesz – húzott ki a zsebéből egy cetlit, melyen a telefonszáma szerepelt.

 –Neked egy egész post it van a zsebedben, hogy csak így előhúzol egyet? –csodálkoztam. 

–Sosem lehet tudni, mikor botlok új barátokba! – ajándékozott meg egy gyönyörű mosollyal. Majd elköszönt tőlünk és mi is bementünk a lakásba.

*

Az este hátralévő részében megmagyaráztam drága édesanyámnak a mai nap eseményeit és biztosítottam róla, hogy többet nem fordul elő ilyen. Ő elnézte annyival, hogy ez az első napom itt és nem fogadtam valami fényesen a költözést. A lábam és az egész napos rohangálás miatt, elég hamar ágynak estem, de valamiért nem jött álom a szememre. Folyamatosan, csak a két fiúra tudtam gondolni, akik ma annyi galibát okoztak a csapattársaikkal együtt. Akaratlanul is a telefonomra pillantottam mintha vártam volna új barátom hívását, de ez kissé hülye gondolat volt, mert az én számomat nem tudja, így gyorsan elhessegettem a gondolatokat és lehunytam a szemem.

Álmomban egy ismeretlen koncerten voltam. A színpad dübörgött, a közönség ujjongott, a nagy pára miatt alig kaptam levegőt. A színpad mögé indultam innivalót venni, amikor hirtelen észrevettem egy alak árnyékát, amint engem követ. Reflexből hátranéztem, majd egy hatalmas kabátot viselő embert pillantottam meg, aki épp készült kigombolni a ruhadarabot. Szerencsére azonnal kapcsoltam, hogy ez most mit akar, így elkezdtem hátrálni, mire az idegen követte példámat. 

–Csak egy pillantás! – mondogatta egymás után. 

–Hagyjon békén! Menjen innen! – kiabáltam idegesen, de ez nem segített a helyzeten.  Az ember ekkor elkezdett szélsebesen felém futni, mire én is gyorsabbra vettem a lépéseket. Már majdnem utólért, mikor valaki hirtelen mögöttem termett ezzel biztonságot nyújtva nekem. Mivel háttal állt, csak az alakját tudtam megfigyelni. Magas volt, fekete hajú és elegáns öltözetet viselt. –Mit képzel, mit csinál egy fiatal lánnyal? Azonnal menjen innen! – emelte meg hangszínét megmentőm, mire az idegen jobbnak vélte elhúzni a csíkot. Már épp fordult volna meg az illető, amikor....amikor megcsörrent a telefonom, és leestem az ágyról akkorát ugrottam a meglepődöttségtől. Szóval csak álom volt az egész. 

–Áúú, már megint a lábam! – nyöszörögtem álmosan, majd óvatosan visszamásztam az ágyra és felvettem a telefont.

-Halló! – szóltam bele egy ásítás közepette.

-Meddig tartott tegnap este elmagyaráznod anyukádnak a történteket, hogy ilyenkor ébredsz? – kezdte köszönés nélkül egy ismerős hang.

-Nem szeretnéd tudni. De ne mond, hogy ilyen korán reggel eszedbe jutottam, egyáltalán, hogyan szerezted meg a számomat?

- A húgod tegnap este még felhívott és egész idő alatt Bambam-ről kérdezősködött, így elkértem a számodat tőle. Alap, hogy az új barátokat meglepjem reggelente, de a kisasszony el van tévedve, mert délelőtt 11 óra van.

- Mennyi? – pislogtam kettőt és az éjjeliszekrényemen lévő órára néztem. 11:05 
-Basszus, én még ilyenkor ágyban vagyok?  Gyorsan össze kell szednem magam! – tértem észhez. 
- Kösz, hogy felébresztettél, máskülönben estig itt feküdnék a tegnapi fáradtságtól.

- Nincs mit! Egyébként, hogy van a lábad?

- Úgy érzem jobban, de mindjárt teszek egy próbát.

- Ha rendben vagy ugorjatok be a húgoddal a stúdióba 1-kor, a táncpróbánkra.

- Imádkozz, hogy anyu elengedjen a tegnapi után!

- Úgy teszek! – nevetett fel - csörgess meg, ha itt vagytok!

- Rendben – tettem le és elmosolyodtam. Hogy lehet egy új barát ilyen kedves? Már az első „reggelen” felhív? Úgy gondolom ő kivétel a bunkó hírességek közül. Mégis csak vannak ebben az országban kedves idolok is, ez boldoggá tesz. Bár ez nem mondható el mindenkiről – gondolkoztam és akaratlanul is a tegnapi emlékek tértek vissza, valamint az a furcsa álom. Ki lehetett az a srác, aki megvédett, és egyáltalán, hogy kerültem egy koncertre? A kérdések, csak újabb kérdéseket szülnek.  Remélem, egyszer képes leszek rendet tenni a fejemben. 

3. fejezet: Szerencsétlenség, egy kis boldogsággal fűszerezve

- Úhh! – szisszentem fel a fájdalomtól, amit a lábamban éreztem. Megpróbáltam felállni, de azonnal összecsuklottam.
–Manapság mindenkinek ilyen sietős a dolga, hogy nem néz a lába elé? – motyogtam magamban. Hirtelen oldalra pillantottam, mikor a lift újra fölért, amiből egy fiatal srác lépett ki lihegve és az előző csapat irányába igyekezett. 
–Hyung siessetek már, Kang menedzser eléggé ideges, hogy folyton itthon hagyjátok a kottát – kiáltotta utánuk, majd hirtelen megtorpant mikor észrevett engem a földön. Ebben a pillanatban szaladtak oda a nagyszüleim is és próbáltak volna felsegíteni, de a srác gyorsabb volt. 
–Te jó ég! Jól vagy? – kérdezte kissé zavartan. Fiatalnak látszott nem lehetett sokkal idősebb nálam, szőke haja tökéletesen be volt állítva, öltözékéből ítélve nem egy hétköznapi embernek látszott. 
-Szerinted úgy nézek ki? – kérdeztem vissza és mutattam a bokámra, ami akkorára dagadt, mint egy golflabda. A fiú először csodálkozva nézett, hogy megértettem, amit mondott, biztos leesett neki a kinézetemből, hogy nem idevalósi vagyok. 
–Te külföldi vagy?- kérdezte meglepődve mire idegességemben nem túl kedvesen válaszoltam. 

–Most ez a legnagyobb probléma? Nem látod, hogy az? - csattantam fel. A fiún látszott, hogy nem ezt a reakciót várta tőlem így kissé zavartabban kért bocsánatot. 

-Ne haragudj a fiúkra, mindig ilyenek, ha valamit itthon hagynak. 
-Hyung, hogy lehettek ilyenek, hogy aki csak az utatokban áll azt elsodorjátok és nem figyeltek oda? – kiáltott mérgesen a csapat után, akik már éppen az ajtón akartak kijönni, persze mindenki egyszerre. 

 –Akármennyire is sietős a dolgotok azért nem kéne elsodorni az ember lányát. – háborodtam fel, mert mára bőven elegem volt a meglepetésekből.

-Oh my good. Nem vettünk észre kislány! – közeledett felém az egyik srác, aki egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak. 

–Azért neked se kéne a folyosó közepére állnod, mikor itt jönnek, mennek az emberek! – folytatta egy másik. 
–Mi? Hogy, én vagyok a hibás, amiért nekem jöttetek? – kérdeztem vissza dühösen. 

–Ó, a kislány nagyon felkapta a vizet. Nem látod, hogy sietős a dolgunk? Látszik. hogy nem vagy idevalósi – vágta hozzám az előbbi, mire felment bennem a pumpa. 
–Köszönöm, hogy már megint azt hallhatom, nem vagyok idevalósi. Mára bőven elegem volt a véletlenekből, menjetek a dolgotokra! – próbáltam felállni és a nagyiéknak köszönhetően sikerrel jártam.

– Biztos nem kell segítség? – kérdezte a fiatal srác még mindig zavarban. 

– Ilyen emberektől, akik nem néznek a lábuk elé és az első napomon fellöknek, ráadásul ennyire szúrom a szemüket? Még mit nem! – mordultam rájuk, majd a nagyiba és Min Ah-ba karolva bicegtem a lifthez, és egyenesen a kórház felé vettük az irányt. Na, szép!

– Hogy érthette, hogy az első napján? – kérdezte a fiatal, aki segíteni próbált nekem. 

–Talán azért mert most érkezett az országba, elvégre külföldinek látszott – vágta rá a srác, aki lekislányozott.

 –Mindegy most már menjünk a dolgunkra, mert Kang menedzser leszedi a fejünket. Azzal mindannyian eltűntek a liftben.

A kórházi váróban várakoztam az eredményekre, és közben folyamatosan szidtam a srácokat. Miért mindig velem történnek ilyenek? Nekem mindegy, hogy péntek 13 vagy 23 a szerencsétlenség mindig utólér.

-Min Ji kisasszony? – szólított az asszisztens egy jó fél óra várakozás után. 
–Igen, jövök! – mondtam és még egyszer megöleltem a nagyiékat, nyugtatva őket, hogy nincs semmi komoly bajom, majd követtem az asszisztenst a kórterembe.

-Foglaljon helyet! – utasított az orvos én pedig követtem a parancsát. 

– Doktor úr! Mik az eredmények? – kérdeztem kissé félve, hogy talán nagyobb baj is lehet. 

–Ne aggódjon, nincs semmi komoly baja, csak kificamodott a bokája, egy pár nap alatt rendbe jön némi pihenéssel és tornával. – közölte az orvos a diagnózist. 
–Szerencsétek van, bunkókáim! – motyogtam az orrom alatt, amit az orvos is meghallott. 

–Mit mondott kisasszony? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 

–Semmit, akarom mondani szerencsém, hogy nem történt komolyabb baj, a nagyszüleim nagyon aggódnak! – simítottam el gyorsan a szavakat. 
Na, már megint én meg a szerencse. Klassz. Úgy se lett volna kedvem sehová se menni ebben az idegen városban, országban vagy akárhol is vagyok. De azért arra végképp nem számítottam, hogy az első napon lesérülök. Azok a nyavalyások. Miattuk kötök ki az első napomon a kórházban. Kissé elkalandoztam, mert csak arra lettem figyelmes, hogy az orvos folyamatosan csettintget az arcomba. 

–Mi öhm tessék? Elnézést, máshol jár az agyam – túrtam bele hajamba zavaromban. 
–Nagyon elkalandozott a kisasszony, csak annyit mondtam, hogy pihenjen sokat, de mozogjon is egy kicsit és kevesebb, mint 3 nap alatt, rendbe jön! – közölte. 

–Köszönöm szépen, úgy lesz! – álltam fel óvatosan és kibicegtem a váróba. 

–Na, mit mondtak, eltört a lábad? – esett kétségbe Min Ah a fejét fogva, a nagyszüleim pedig két oldalról megfogtak, hogy nehogy elessek. 

–Egyből a legrosszabbra gondoltok, semmi baja a lábamnak csak egy kis ficam, pár nap alatt rendbe jön! – nyugtattam meg őket, és szinte hallottam a megkönnyebbülés hangját a szívükön. 

–Azok a fiatalok, hogy nem néztek a lábuk elé?! – szidta nagypapa a srácokat, mire ismét elküldtem őket gondolatban melegebb éghajlatokra. 

–Gyertek, menjünk haza, és ne is foglalkozzunk velük – majd mindannyian beszálltunk a kocsiba.

Hazaérve, nem volt kedvem semmihez csak lehuppantam az ágyra és kikapcsoltam az agyam. A nagyiék is jobbnak látták, ha ma nem megyek sehová így miután rendeltünk kaját (sérült lábbal nem mentem étterembe) és elfogyasztottuk mély álomba zuhantam. 

Már javában délután volt mire fölébredtem. Körbe néztem, de a lakás üres volt. Az asztalon egy üzenetet találtam. „Elmentünk a Dosan parkba, mert Min Ah nem bírt magával, pihenj nyugodtan, később jövünk. Puszi: a nagyiék.” Hát kedvesek mondhatom. Az első nap egyedül hagynak. Mondjuk, nem lenne rossz ötlet körülnézni. A lábam már nem fájt annyira, így gondoltam elmegyek egyet sétálni, az orvos szerint is szükségem van egy kis mozgásra, meg a környéken csak nem tévedek el. Mielőtt indultam viszont muszáj volt lezuhanyoznom, mert mióta megérkeztünk nem váltottam ruhát és totál rám melegedett. Kihalásztam a bőröndömből a tisztálkodási eszközeimet, egy farmer rövidnadrágot és egy pólót majd a fürdőbe belépve minden kiesett a kezemből a látványtól. Aranyozott fürdőkád és mosdókagyló, antik csempe, gyönyörű bútor, szőnyegek. Mintha egy palotában lennék. Nem húztam az időt a bámészkodással Egy gyors tusolás után már ki is léptem a lakásból. Először körülkémleltem, hogy a környék, veszélyes fiú mentes-e, senkinek nem kívántam, hogy a reggeli baleset újra megtörténjen Mikor meggyőződtem róla, hogy a folyosó teljesen üres, bezártam a lakást és óvatosan megnyomva a lift gombját félre álltam, hogyha bárkinek rohanási zavara van, ne lökjön fel. A liftben viszont senki nem állt így kissé megnyugodva léptem be. Az épületből kiérve megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető kora nyári illat. A levegőt mélyen beszívva vettem elő a telefonomat wifit keresve. Nem is kellett keresni, hiszen a telefonom azonnal kiadta, hogy 3 nyílt wifi is érzékelhető az épület környékén. Elindultam a járdán lassan és közben felnéztem facebookra, hogy megváltoztassam a lakhelyemet, mert mióta megérkeztünk nem hogy kedvem, de még erőm sem volt felnézni. Bejelentkezve három üzenetem is érkezett, viszont értesítésem egy se.

Lilla: Épségben odaértetek? Milyen Szöul, mesélj!?

Min Ji: Igen. Nagy és hangos. És már az első napon szerencsétlenség ért. :S

Lilla: Csak nem belefutottál egy idol-ba és nem tudtál megszólalni a látványtól? :D

Min Ji: Majdnem! Nem egy, hanem 7 srác lökött fel a lift előtt úgy, hogy kis híján eltört a lábam.

Lilla: Na, ne, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek? És véletlenül nem volt köztük Mark oppa a GOT7-ből? ^^ 
Barátnőm teljesen oda van a GOT7-ért, ő mutatta meg nekem a Super Juniort is, viszont nekem a GOT7 egyáltalán nem jön be, sokkal inkább a SUJU.

Min Ji: Most ez a legnagyobb probléma? >< Egyébként fogalmam sincs, azt sem tudom, hogy kik voltak, de ha meglátom mindenképp le fényképezkedem vele csak, hogy örülj. :3 Bár tuti nem ismerem fel, ők mind egyformák.

Lilla: U de jó, köszi, amúgy mi csinálsz?

Min Ji: Kijöttem sétálni az épület elé.

Lilla: Biztos szép hely. Na, lépnem kell, holnap megyünk a Balatonra kár, hogy most nem tudsz velünk jönni. L

Min Ji: Inkább oda mentem volna, minthogy itt dekkoljak egy teljesen idegen városban és mindenki úgy nézzen rám, mint aki szellemet látott.

Lilla: Sajnálom, mindenképp meglátogatlak a jövő hónapban. Szia J

Min Ji: Az még sokára van, de már nagyon hiányzol és várlak. Szia L J

A másik két üzenetem Márktól és anyámtól jött. Anyu csak annyit írt, hogy későn érnek haza, hagyjuk a nagyiékat elmenni és vigyázzunk egymásra. Visszaírtam, egy oké-t. Nem volt kedvem elmesélni a történteket, mert totál kiakadtak volna. Inkább bezártam az ablakot és mosolyogva figyeltem, hogy Márk mit írt. 
„Remélem épségben megérkeztél. Hiányzol.” Már nem volt fent, de ez nem is számított, annyira megörültem ennek a pár szónak, hogy visszaírni csak ennyit tudtam: „Igen, valóban?” Majd visongva ugrándoztam a járdán, figyelmen kívül hagyva a lábam sajgását és észre sem véve, hogy valakinek neki megyek. 

– Ó elnézést, nem figyeltem! – hajoltam meg, bocsánatkérés céljából. Ahogy felnéztem egy gyönyörű lányt pillantottam meg. Biztos nem egy hétköznapi lány volt, barna haja hullámosan omlott a vállára, egy elegáns nyári ruhát viselt és gyönyörűen mosolygott rám.

–Semmi baj, látom nagyon belemerültél a telefonodba – nevetett fel. 

–Igen, kaptam egy üzenetet, aminek nagyon megörültem – avattam be öntudatlanul a dologba. 

–Csak nem egy fiú? –kérdezett vissza sunyin. 

–Honnan tudtad? – csodálkoztam. 

–Levontam a következtetéseket. Jártas vagyok a témában. 

–Na, ne mond? Nem tűnsz egy hétköznapi embernek. 

–Te sem. Külföldi vagy? –kérdezte hirtelen –csak, mert eddig nem találkoztam olyannal, aki ne ismert volna meg és ilyen folyékonyan beszél koreaiul. Bevallom, nem esett jól, hogy már megint valakitől azt hallom: 'Külföldi vagy.' Viszont ettől a személytől más érzés volt hallani. Ő nem vágta durván a fejemhez, hanem szépen megkérdezte.

–Igen magyar vagyok. A nyelvet pedig 5 éve tanulom, apukám koreai származású, de anyukám magyar. Ma költöztünk ide a családommal a bácsikám vállalata miatt – válaszoltam kedvesen. 

–Ó értem, ne haragudj, hogy megkérdeztem. 

–Dehogy haragszom, inkább örülök, hogy van kivel beszélgetnem. Még nem ismerek itt senkit – hajtottam le a fejem. 

–Ez esetben, örülök, hogy megismerhetlek Kim Tae Yeon vagyok a Girls Generation lánycsapat vezetője. Hallottál már rólunk? – érdeklődött. 

–Azt hiszem igen. Tudod, a barátnőm Magyarországon imádja a K-poppot, mindig elém tolja a laptopját, hogy nézzem meg a klipeket. Rengetegszer hallgattatott már benneteket és te vagy az egyik kedvence – ismertettem barátnőm szenvedélyét. 

–Nahát, ennek örülök, nem gondoltam volna, hogy olyan messze is vannak rajongóim! – csodálkozott, majd a táskájához nyúlt és ki vett belőle egy kártyát rajta az aláírásával. –Tessék a barátnődnek – nyújtotta át. –És köszönöm, hogy ennyire szeret minket. 

–Én köszönöm, az autógrammot. Nem fogja elhinni, hogy találkoztam veled – nevettem fel és kezet fogtam a lánnyal. 

–Hogy hívnak? – kérdezte érdeklődve. 

–Park Min Ji vagyok. 

– Nagyon szép neved van! Meghívhatlak egy kávéra?

 –Igazán örülnék neki, köszönöm, de szerintem jobb lenne, ha elállnánk az útból, mert elsodornak - álltam félre a járdán, mert majdnem nekem jött egy ember, már megint. 

- Egy találkozóm van 8 órakor, de addig még van időm. Gyere, üljünk be a kávézóba - mutatott az utca túloldalára majd bólintottam és követtem a lányt. Egy-egy kapucsínóval ültünk le egy asztalhoz, majd elkezdtem mesélni az élettörténetemet. A lány csodálkozva hallgatta, és sokszor felnevetett, az adott témánál. Sokat beszélgettünk. Ő is mesélt a családjáról és a Girls Generation-ról is. Örültem, hogy nem kell az estét magányosan töltenem és találkoztam egy aranyos lánnyal, akit a barátnőmnek mondhatok, attól függetlenül, hogy jóval idősebb nálam. Annyira belefelejtkeztünk a beszélgetésbe, észre sem vettük, hogy repül az idő. Az óra 7-et ütött és Tae Yeonnak mennie kellet a találkozóra, de megadta a telefonszámát, és örült, hogy megismerhetett. Kilépve a kávézóból elköszöntünk egymástól, majd hazafelé indultam. Épphogy az épülethez értem, az üvegajtón keresztül láttam, hogy hatalmas tömeg tolong az épületben. 

–Mi történik? –kérdeztem a biztonsági őrt. 

– GOT7 rajongó vagy? – kérdezte idegesen. 

–Tessék? Én? Dehogy! Miért kérdezi? – kíváncsiskodtam.

 –Akkor elmondhatom. A rajongók felismerték az egyik tagot az épületben és egyszerűen lerohanták. Persze ő nem bánja, hiszen imádja a rajongóit így sorban osztogatja az autogramot. 

–Értem, akkor bemegyek – mondtam határozottan, majd az ajtón belépve megtorpantam. A GOT7? A GOT7? Hiszen az Lilla kedvenc bandája. És talán az a Mark az, aki autogramot osztogat. Én pedig megígértem neki, hogy mindenképp csinálok egy fotót vele. Tettem egy próbát és megpróbáltam benyomulni a tömeg közé, de hirtelen egy srác jött nekem, egyenesen az idol- hoz tartott ezzel elsodorva engemet is, így már a tömeg közepén is voltam. Annyira lökdöstek, hogy a nem teljesen stabil lábam összecsuklott és a padlóra zuhantan. A két srác egy emberként fordult felém és mindketten leguggoltak hozzám, megnézni, hogy nem esett e bajom.

–Jól vagy? - kérdezte kétségbeesetten a fekete hajú srác.

–Már hogy lennék? – válaszoltam és ekkor felnéztem. Hirtelen bevillant egy kép az agyamban Markról. És igen, ő volt az, aki autogramot osztogatott, viszont a másik srác ismeretlen volt. Ahogy ránéztem, mégis mintha láttam volna már valahol. És akkor esett le. A fiúk, akik nekem jöttek a liftnél. Ez a fiú is ott volt köztük. Ő mondta a bunkó srácnak, hogy biztos külföldi vagyok. Most már emlékszem. Akkor ők a GOT7. 

Ők löktek fel? Nekik köszönhetem a sérülésemet? Csak ültem ott összerogyva és a fiút bámultam. A szemében láttam, hogy megismert és szörnyen sajnálja a dolgot, de én akkor is mérges voltam. Nem csak rájuk, hanem a helyzetre is. Egy csapat rajongó végignézi, hogy két idol segít egy összeesett lánynak? Ez a holnap címlapján fog szerepelni. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen? 

2. fejezet: A világ másik fele

„Megkérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, mert hamarosan megkezdjük a leszállást. Leszállási hely:: Szöul Incheon repülőtér, Helyi idő: 10:35, Hőmérséklet: 28°C Reméljük kellemesen utaztak és köszönjük, hogy minket választottak.”

El se hiszem, hogy itt vagyok a világ másik végén egy vadidegen helyen. Kipillantottam az ablakon és egy hatalmas város tárult a szemem elé, felhőkarcolókkal, hidakkal, hatalmas panel és hagyományos koreai házakkal. Már a látványtól is sokkot kapok, én itt el fogok tévedni. De lehet, belebotlok Donghee-ba és ő majd elkísér engem. Remélem, tud angolul, mert a koreai nyelvet még nem sikerült annyira elsajátítanom. A K-pop bandák közül a Super Junior volt az egyetlen, amit szerettem és a kedvencem Donghee már 2 éve. Ő olyan kis aranyos, nem olyan nagyképű, mint egyes idolok, vele szívesen találkoznék.

Kissé elábrándoztam, mert csak arra lettem figyelmes, hogy Min Ah folyamatosan ráncigál, hogyha nem térek magamhoz, akkor itt hagynak a gépen.

- Nyugodtan itt hagyhattok, így legalább visszamehetek – ébredtem fel az álmodozásból.

- Min Ji, mit mondtál? – fürkészett apa.

 - Nem fontos, egyszer úgyis visszamegyek – folytattam a feleselést, majd feltápászkodtam, hogy leszálljak a gépről.

- Meg kell értened, hogy a vállalat miatt muszáj volt ideköltöznünk, a családról van szó. –Persze, hogy megértem, mindig a vállalat az első nem a lányaitok – válaszoltam mérgesen majd mielőtt a húgom szólhatott volna bármit is megragadtam és húztam magam után.

Mikor kiléptünk a gépből egy ismeretlen világ tárult elém telis tele idegen emberekkel, akik idegen nyelven beszéltek. Ahogy igyekeztünk átvenni a csomagokat két idős ember integetett felénk a repülőtéren. Először nem ismertem fel a koreai nagyszüleimet, mivel karácsonykor láttam őket utoljára, de ez rögtön megváltozott mikor a nevemet kezdték el kiáltani.

- Gyerekek, végre, hogy ideértetek, annyira hiányoztatok – ölelt át engem és Min Ah-t a nagyi úgy, hogy kis híjján összeroppantunk.

- Mi is örülünk, hogy látunk – tettettem jókedvet, miközben próbáltam kiszabadulni a karjai közül.

- Anya Apa! Rátok bízzuk a lányokat egy kis időre, mert sürgősen be kell mennünk a vállalathoz elintézni néhány dolgot. A csomagokat a sofőrünk elviszi az új lakásunkba. – közölték a szüleim mikor átvettük a kézi poggyászokat.

 - Ne aggódjatok, jól fogják érezni magukat a lányok itt az biztos, rengeteg érdekes dolgot nézünk meg együtt – tervezgette nagypapa a mai napunkat.

-Én inkább egy finom ebédre és egy kiadós alvásra vágynék a legjobban – sóhajtottam nagyot, és Min Ah is bólogatott.

- Rendben, látszik, hogy elfáradtatok, de a délután folyamán biztos, hogy megnézzük a Namsan tornyot, ami Szöul egyik legnagyobb nevezetessége – tervezgetett tovább nagyi is.

Hát akkor megvan a mai programunk. pf:/ A kijárat felé igyekeztünk, és mihelyst kiértünk, két fekete autót pillantottam meg. Az egyikből egy magas, erős, öltönyös, 30-as éveiben járó férfi szállt ki és aput egy kézfogással köszöntötte, majd üdvözölte az egész családot. – Üdvözöllek benneteket nálunk. Reméljük kellemesen utaztatok, ó de régen láttunk már benneteket. Hogy ti lányok mekkorát nőttetek mióta utoljára láttuk egymást! – üdvözölt bennünket mosolyogva Dong Woo apu öccse. –Örülünk a találkozásnak. – színleltünk mosolyt Min Ah-val majd kezet fogtunk a bácsikánkkal.

- Lányok, most el kell mennünk anyátokkal a vállalathoz. Este értetek küldjük a sofőrt,(aki amúgy a másik kocsiból szállt ki). Legyetek jók, és érezzétek jól, magatokat az első napon Min Ji – hangsúlyozta ki a nevemet apu és egy szolid mosollyal válaszoltam.

Beszálltunk az autóba a nagyiékkal és egy kb fél órás út után meg is érkeztünk Gangnam-be. Útközben átkeltünk a Han folyón, ami Szöul városát kettészeli. Eközben a nagyiék folyamatosan magyaráztak, hogy ez milyen híres épület, az milyen híres szobor. Min Ah-t jobban érdekelték mint engem, így én csak bámultam ki az ablakon és azon gondolkoztam, mi lesz velem a jövőben. 

Ahogy kiszálltunk az autóból arra lettem figyelmes, hogy egy csapat fiatal a panelház bejárata előtt tolong, és mindenféle nevet kiabál. Nagy nehezen elsuhantunk a tömeg mellett és bementünk az épületbe. Egy hatalmas aulában álltunk telis tele értékes tárgyakkal, és egy gyönyörű étteremmel.

- Nem is tudtuk, hogy ilyen luxus helyen éltek – csodálkozott Mi Ah.

- Nem, ebben az épületben ti fogtok élni, apátok mondta, hogy mutassuk meg nektek az új otthonotokat, majd utána mennyünk hozzánk Gangdonguba a külvárosba.

Hát szóhoz sem jutok, hogy ilyen puccos helyen kell leélnem életem hátralévő részét. Persze Budapesten is egy igen szép házban éltünk, de azért nem volt ennyire „kastély” és legalább családi ház volt, friss levegővel, ez meg bent van a város közepén. Klassz.

A sofőrök is megérkeztek a csomagjainkkal majd a lifthez lépve nagyi megnyomta a 8. emelet gombját. Mikor fölértünk az emeletre 3 irányban folyosók ágaztak el, az előtérben pedig egy ülőgarnitúra és egy kávéautomata állt. A középső folyosó felé vettük az irányt majd a 856-os ajtónál megálltunk.

- Gyerekek, megérkeztünk. Ez itt a lakásotok. – nyitott ajtót a nagyi majd a szó szoros értelmében leesett az állam, mikor megláttam a helyiséget. Egy hatalmas nappali tárult a szemem elé antik bútorokkal, bőr kanapéval és fotellel majd ebből nyílt a konyha és az ebédlő helyiség, a legmodernebb gépekkel és bútorokkal. A nappaliból nyílt még 3 hálószoba és egy fürdő is.

- Min Ah abban a pillanatban feltalálta magát, körberohant a lakásba, és minden helyiségbe benézett.

 -Na mit szóltok hozzá? – kérdezték kíváncsian a nagyiék.

- Ez elképesztő. – örvendezett Min Ah. - Nem hiszek a szememnek, biztos, hogy jó lakásba jöttünk? – kérdeztem még mindig csodálkozva a lehetetlenen.

- Igen, ettől a naptól fogva itt éltek majd, a szomszéd épület pedig a JYP Entertainmentnek a központja, vagyis lehetséges, hogy a hírességek is itt laknak a közelben. – kacsingatott nagypapa felém, mintha nem tudná, hogy nem vagyok oda értük egyedül a Super Junior az, akit elviselek.

Szenzációs. – bólogattam mintha valóban örülnék neki, pedig totál nem. Egy ilyen puccos lakásban a világ másik felén, ennél már csak nem lehet rosszabb?        - Na lányok, most pedig irány a nagyiék rezidenciája, ami még ennél is különlegesebb! – ábrándoztak és már invitáltak is minket az ajtó felé, hogy menjünk.

- Öhhm nem lehetne, hogy a mai napot itt töltjük, és majd ha apuéknak is szabad napjuk lesz, meglátogatunk titeket? – próbálkoztam témát váltani, mert nem gondolhatják, hogy annyi energia van bennünk, hogy már az első nap bejárjuk a fél országot.

- Ó dehogynem, ne haragudjatok már annyira beleéltük magunkat abba, hogy ide kötöztök, nem is vettük figyelembe milyen fáradtak lehettek. Mint mindig ők mindenbe beleélik magukat, annak ellenére, hogy egy évben jó, ha kétszer meglátogattak, most meg már azonnal letámadnak, és mindenhová vinnének magukkal.

- Mit szólnátok hozzá, ha a földszinten lévő étteremben ebédelnénk, már olyan régóta meg akartam kóstolni a Kimchit. – állt elő egy ötlettel Min Ah, ami éppenséggel nem tűnt rossz ötletnek. Még mindig jobb, mint a nagyiéknál mindenféle történeteket hallgatni a régmúlt időkről.

- Ez jól hangzik, és utána körbejárhatjuk a környéket. – helyeselték az ötletet a nagyszülők. –Vagy aludnánk? – vágtam közbe, mert már most elegem volt ebből az egészből ráadásul 15 órás repülőút után az ember lánya nem mindig van a helyzet magaslatán. –Ti nyugodtan menjetek várost nézni én majd csatlakozom, miután aludtam egy kiadósat. –Ne csináld már, lehet, hogy összetalálkozunk Donghae Oppával, tudod milyen szomorú lesz, ha nem vagy ott? – próbált viccelődni húgom, pedig most egyáltalán nem voltam humoros kedvemben. –Akkor majd add meg neki a telefonszámomat, és add át üdvözletemet. – vágtam vissza és már indultam is az ajtó felé, hogy végre ehessek valamit. Amíg a nagyiék bezárták az ajtót, mi a lifthez sétáltunk és vártuk, hogy felérjen. Abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílt egy csapat fiú rohant ki a liftből fellökve minket, majd a jobb oldali folyosó utolsó lakásába rontottak be. Mind ketten a földön kötöttünk ki, de nem ez volt a legnagyobb baj. Húgom egyből felpattant és a fiúk irányába nézett, de én nem tudtam. A lábam iszonyúan fájt és nem tudtam ráállni.

De ennél is lehet rosszabb, mégpedig h sérüléssel kezdem az új életem!

1. fejezet: Viszlát szülőhazám!

-         -Ne aggódj, minden szünetben találkozunk, és tartjuk a kapcsolatot a neten keresztül – próbált lelket önteni belém Lilla, akit szinte már a nővéremnek tekintek, olyan messzire visszanyúlik a barátságunk. 

-         Könnyű azt mondani! – válaszoltam kedvtelenül, miközben komótosan pakoltam a bőröndömbe.

-         -Na, ebből elég! – emelte fel a hangját, ezzel felkeltve a figyelmemet. – Tudom, hogy ez most milyen nehéz neked, teljesen megértelek, de ez még nem a világ vége. Amint megoldódik az ügy, visszajössz és az egyetemet együtt fogjuk elvégezni! – jelentette ki határozottan barátnőm. Neki mindig sikerül lelket öntenie belém, és biztatni, hogy ne adjam fel a reményt, ezért is szeretem annyira.

-       -Jó, ígérem, nem nyafogok többet. – ígértem meg barátnőmnek és egy hatalmas öleléssel ajándékoztam meg.

Még javában pakoltunk, és azt tervezgettük, hogy szökjek majd haza, amikor anyám felszólt, hogyha kész vagyunk, vigyük le a bőröndöket és köszönjünk el a nagyiéktól, mert eljött a búcsú ideje.

Szomorúan sétáltunk le a lépcsőn és miközben a nagyiéktól búcsúzkodtam megcsörrent a mobilom. A kijelzőre pillantottam és azonnal lefagytam. 
–Egy pillatan, ezt muszáj felvennem – mondtam idegesen és kisiettem a házból.  
Ez Márk. Tudja, hogy elköltözünk, és azt is, hogy nem búcsúztam el tőle személyesen. –Igen? – vettem fel végül a mobilt, mikor már senki nem volt a közelemben.
-Min Ji, mégis, hogy gondoltad, hogy egy levélben el tudsz köszönni? –kezdte köszönés nélkül. 
-Én én csak.. – minden apró bátorságom összeszedve próbáltam megszólalni, de közbeszólt. 
–Semmi csak! Legalább 2 percet adj. Gyere a sarokhoz! – tette le mielőtt bármit is szólhattam volna. 
Gyorsan vissza rohantam a bejáratig és bekiáltottam, hogy két perc és jövök.

 –Mégis hová mész, egy 3 óra múlva indul a gép?! – kiáltott utánam anyám idegesen. – Csak 2 perc – azzal ott hagytam és lélekszakadva rohantam a sarokhoz, ahol már ott várt Ő.

-        -Ne, ne haragudj! – próbáltam levegőhöz jutni, azonban Márk csak állt és mosolygott.

-        -Nem akartam így elköszönni csak, csak nem mertem a szemedbe mondani, mivel az egyik legjobb barátom vagy! Nem szerettelek volna elszomorítani a hírrel. 

-       -Így gondolod? A legjobb barátod? – kérdezett vissza – szemén láttam, hogy nevet.

-         -Igen, olyan, mint Lilla, csak fiú – pirultam el.

-         -Bezzeg Lillának abban a pillanatban elmondtad, mikor a szüleid közölték veled a hírt igaz?

-         -Ömmm hát...az úgy volt – kerestem a megfelelő szavakat zavaromban. Azonban ő csak elmosolyodott, majd váratlanul magához húzott és hosszasan megölelt. Közelségétől alig kaptam levegőt.

-         -Nem haragszom, és meg ne halljam, hogy még egyszer ilyeneket mondasz! - nevetett fel én pedig bólintottam.

-         -Ígérem  meglátogatlak, és minden nap beszélünk! – búcsúztam el, majd eltoltam magamtól és mélyen a szemébe nézve lassan hátráltam. Még utoljára visszanéztem, és örökre a szívembe zártam ezt az aggódó tekintetet. Mikor fogom én ezt újra látni?

A 2 perc kicsit elhúzódott így mire visszaértem már mindenki az autónál várt rám, a bőröndöket pakolgatva.
–Min Ji, remélem megérte ennyit késni! – üdvözölt barátnőm kissé kötözködős stílusban, majd beszálltunk a kocsiba. Lilla is elkísért a reptérig, és amíg utaztunk, nagy vonalakban ismertettem a búcsúmat Márkkal.  
A reptérre érve csatlakozott hozzánk apám is, akinek még néhány papírt el kellett intéznie indulás előtt. 
-Minden készen van, indulhatunk! – jelentette ki határozottan. Szomorúan bólintottam, majd megszorítva barátnőm kezét, igyekeztünk a 2-es bejárathoz a londoni gépre, mert sajnos nem egyből oda utazunk, hanem még át is kell szállnunk. Mikor a kapuhoz értünk már semmi nem választhatott el ettől a szörnyű valóságtól. :c

-        - Rettenetesen hiányozni fogsz! – öleltem át jó szorosan barátnőmet.

-         -Te is nekem! – mondta szomorúan. Ne felejts el írni – engedett el majd Min Ah –hoz fordult.  
-    -Jó legyél húgi! – ölelte meg húgomat majd a szüleimtől is elbúcsúzott.

-         „Megkérem a londoni gép utasait, hogy szálljanak fel a gépre, 5 perc múlva indulunk”

Még utoljára ránéztem barátnőmre és szinte láttam a szomorúságot a szemében. Ebben a pillanatban csak egy valamire tudtam gondolni: Vissza fogok jönni!

Prológus

A nevem Park Min Ji és egy félig magyar, félig koreai majdnem 17 éves lány vagyok, aki Magyarországon él. Hogy miért is sikerültem ilyenre? Nem szeretnék ódákat zengeni a származásomról, megpróbálom rövidre fogni!
Édesapám Dél-Koreában élt és egy hatalmas marketing vállalatnak az elnöke volt, míg nem elhatározta, hogy befektet egy magyar céghez, ezért ide kellett utaznia. Na, de hogy jön mindehhez anyám? ő nem más, mint egy magyar építészmérnök, aki a marketing cégekkel is üzletel. Csodák csodájára pedig apám pont ahhoz a céghez fektetett be, ahol anyám is dolgozott. Így ismerkedtek meg és szerettek egymásba, majd egy év múlva elhatározták, hogy összeházasodnak. Viszont felmerült egy probléma, miszerint az itteni házasságkötéshez apámnak egy engedélyre volt szüksége. Nagy mázlim volt, hogy a nagyszüleimnek sikerült elintéznie mindent, melynek következtében egy szűk esküvőt tartottak. Máskülönben nem írnám, eme nagyszerű és kalandokkal teli történetem. De lássuk csak a következményeket..itt még koránt sincs vége a kezdetnek!

A szüleim úgy döntöttek, itt maradnak, ezért apám kénytelen volt átadni a szöuli marketing cég elnöki címet az öccsének, így mostantól Magyarországon üzletel. Rá egy évre megszülettem én, és a szüleim egyből rám is ruházták a Park Min Ji nevet. Majd 2 év elteltével megszületett a húgom is Min Ah. Így élünk boldogan egy családként Budapesten, egy gyönyörű lakásban. Illetve boldogan éltünk 17 éven át, viszont ki derült, hogy nagybátyám cége Koreában óriási veszélyben van így a 2. gimnáziumi évet követő nyáron ki kellet költöznünk Dél-Koreába. Ezek után egy ottani gimnáziumban kell kijárnom a maradék 2 évet és egyetemre menni, a húgommal együtt. Ha a szülő egy ilyen hírt közöl, a gyerek biztosan azt gondolja, csak viccel. Pedig a szülők általában nagyon ritkán viccelnek. És igen, a szüleim halál komolyan bejelentették: „Használj ki minden lehetőséget, hogy a barátaiddal légy, mert a nyáron költözünk Dél-Koreába!”  Hihetetlen..